csabahenk/00.md

## 00.md

      
    Raw
  

              00.md
            
          
    https://bl.ocks.org/csabahenk/raw/c266dc4d333d49c2431752baa2550ccc

  
## index.html
<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Transitional//EN" "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-transitional.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml">
<head>
  <meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=utf-8" />
  <meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
  <meta name="generator" content="pandoc" />
  <title></title>
  <style type="text/css">code{white-space: pre;}</style>
</head>
<body>
<div id="TOC">
<ul>
<li><a href="#mesekuckó"><a href="http://central.budapesti.info/mesebirodalom/mesekucko.htm">Mesekuckó</a></a><ol>
<li><a href="#miért-rágják-a-fák-kérgét-a-nyulak-japán-népmese">Miért rágják a fák kérgét a nyulak? (Japán népmese)</a></li>
<li><a href="#a-becsületes-boldizsár-francia-népmese">A becsületes Boldizsár (Francia népmese)</a></li>
<li><a href="#a-ravasz-róka-korjak-népmese">A ravasz róka (Korjak népmese)</a></li>
<li><a href="#az-ökörszem-tanácsa-japán-népmese">Az ökörszem tanácsa (Japán népmese)</a></li>
<li><a href="#az-ökörszem-és-a-felkelő-nap-japán-népmese">Az ökörszem és a felkelő nap (Japán népmese)</a></li>
<li><a href="#a-csodálatos-tál-kelet-ázsiai-népmese">A csodálatos tál (Kelet ázsiai népmese)</a></li>
<li><a href="#az-utolsó-béka-afrikai-népmese">Az utolsó béka (Afrikai népmese)</a></li>
<li><a href="#a-ló-a-róka-és-az-oroszlán-aesopus-meséje">A ló, a róka és az oroszlán (Aesopus meséje)</a></li>
<li><a href="#árva-jankó-házassága-francia-népmese">Árva Jankó házassága (Francia népmese)</a></li>
<li><a href="#mióta-világít-a-hold-az-égen-taulipang-indián-mese">Mióta világít a hold az égen? (Taulipang indián mese)</a></li>
<li><a href="#a-teknős-és-a-kutya-afrikai-népmese-luba-törzs">A teknős és a kutya (Afrikai népmese; luba törzs)</a></li>
<li><a href="#a-keselyű-és-a-teknős-amazonas-környéki-indián-népmese">A keselyű és a teknős (Amazonas környéki indián népmese)</a></li>
<li><a href="#az-elefánt-és-a-mókus-afrikai-népmese-fang-törzs">Az elefánt és a mókus (Afrikai népmese; fang törzs)</a></li>
<li><a href="#cinegenaptár---augusztus-bianki-meséje">Cinegenaptár - Augusztus (Bianki meséje)</a></li>
<li><a href="#a-róka-és-a-sárkánykígyó-német-mese">A róka és a sárkánykígyó (Német mese)</a></li>
<li><a href="#az-elefánt-és-a-békák-afrikai-népmese-meru-törzs">Az elefánt és a békák (Afrikai népmese; meru törzs)</a></li>
<li><a href="#a-sárkányá-változott-csa-kínai-népmese">A sárkányá változott Csa (Kínai népmese)</a></li>
<li><a href="#a-teknős-és-a-ponty-afrikai-népmese-fang-törzs">A teknős és a ponty (Afrikai népmese; fang törzs)</a></li>
<li><a href="#petrika-meg-a-medve-román-népmese">Petrika meg a medve (Román népmese)</a></li>
<li><a href="#az-oroszlán-és-a-pásztorfiú-phaedrus-meséje">Az oroszlán és a pásztorfiú (Phaedrus meséje)</a></li>
<li><a href="#mese-az-aranykacsáról-m.-lewandowska-meséje">Mese az aranykacsáról (M. Lewandowska meséje)</a></li>
<li><a href="#hogyan-keletkezett-az-éjszaka-tupi-indián-mese">Hogyan keletkezett az éjszaka? (Tupi indián mese)</a></li>
<li><a href="#az-irigy-tapir-karibi-indián-mese">Az irigy tapir (Karibi indián mese)</a></li>
<li><a href="#az-elvarázsolt-óriás-norvég-népmese">Az elvarázsolt óriás (Norvég népmese)</a></li>
<li><a href="#a-kapzsi-indiai-népmese">A kapzsi (Indiai népmese)</a></li>
<li><a href="#a-fenyőtobozok-orosz-népmese">A fenyőtobozok (Orosz népmese)</a></li>
<li><a href="#a-majom-és-a-leopárd-afrikai-népmese">A majom és a leopárd (Afrikai népmese)</a></li>
<li><a href="#meddig-él-a-szarka-magyar-népmese">Meddig él a szarka? (Magyar népmese)</a></li>
<li><a href="#a-róka-és-a-gólya-altáji-népmese">A róka és a gólya (Altáji népmese)</a></li>
<li><a href="#a-bölcs-öregember-magyar-népmese">A bölcs öregember (Magyar népmese)</a></li>
<li><a href="#három-örökség-magyar-népmese">Három örökség (Magyar népmese)</a></li>
<li><a href="#a-gazella-és-a-kígyó-afrikai-népmese-luba-törzs">A gazella és a kígyó (Afrikai népmese; luba törzs)</a></li>
<li><a href="#miért-csupasz-a-pávián-hátulja-afrikai-mese">Miért csupasz a pávián hátulja? (Afrikai mese)</a></li>
<li><a href="#a-nap-a-hold-és-a-kakas-japán-népmese">A nap, a hold és a kakas (Japán népmese)</a></li>
<li><a href="#cinegenaptár---július-bianki-meséje">Cinegenaptár - Július (Bianki meséje)</a></li>
<li><a href="#a-hálátlan-leopárd-vietnámi-népmese">A hálátlan leopárd (Vietnámi népmese)</a></li>
<li><a href="#mit-mondanak-a-majmok-rio-negro-melletti-indián-mese">Mit mondanak a majmok? (Rio Negro melletti indián mese)</a></li>
<li><a href="#a-majom-és-a-vadmacska-togói-népmese">A majom és a vadmacska (Togói népmese)</a></li>
<li><a href="#pálma-és-liliom-spanyol-mese">Pálma és Liliom (Spanyol mese)</a></li>
<li><a href="#a-mesemondó-szolga-orosz-népmese">A mesemondó szolga (Orosz népmese)</a></li>
<li><a href="#a-farkas-meg-a-szamár-görög-népmese">A farkas meg a szamár (Görög népmese)</a></li>
<li><a href="#az-oroszlán-igazságot-tesz-la-fontaine-meséje">Az oroszlán igazságot tesz (La Fontaine meséje)</a></li>
<li><a href="#a-szúnyog-és-az-oroszlán-la-fontaine-meséje">A szúnyog és az oroszlán (La Fontaine meséje)</a></li>
<li><a href="#jupiter-és-a-majom-phaedrus-meséje">Jupiter és a majom (Phaedrus meséje)</a></li>
<li><a href="#az-okos-medve-oszét-népmese">Az okos medve (Oszét népmese)</a></li>
<li><a href="#miért-dalol-a-fülemüle-éjjel-német-mese">Miért dalol a fülemüle éjjel? (Német mese)</a></li>
<li><a href="#a-szarvas-aki-magát-csodálta-la-fontaine-meséje">A szarvas, aki magát csodálta (La Fontaine meséje)</a></li>
<li><a href="#a-légy-és-az-oroszlán-la-fontaine-meséje">A légy és az oroszlán (La Fontaine meséje)</a></li>
<li><a href="#az-ördög-meg-a-bíró-norvég-népmese">Az ördög meg a bíró (Norvég népmese)</a></li>
<li><a href="#miért-nem-tudnak-beszélni-a-halak-görög-népmese">Miért nem tudnak beszélni a halak? (Görög népmese)</a></li>
<li><a href="#a-kisegér-nagy-utazása-alaszkai-mese">A kisegér nagy utazása (Alaszkai mese)</a></li>
<li><a href="#a-szarvas-és-a-róka-gotthold-ephraim-lessing-meséje-átdolgozta-rónay-györgy">A szarvas és a róka (Gotthold Ephraim Lessing meséje (Átdolgozta Rónay György))</a></li>
<li><a href="#a-mocsári-manók-meg-az-élet-vize-szibériai-népmese">A mocsári manók meg az élet vize (Szibériai népmese)</a></li>
<li><a href="#a-nagyravágyó-ló-aesopus-meséje-átdolgozta-rónay-györgy">A nagyravágyó ló (Aesopus meséje, átdolgozta Rónay György)</a></li>
<li><a href="#az-oroszlán-és-a-sakál-kínai-népmese">Az oroszlán és a sakál (Kínai népmese)</a></li>
<li><a href="#a-jaguár-és-az-eső-dél-amerikai-taulipang-indián-népmese">A jaguár és az eső (Dél-amerikai taulipang indián népmese)</a></li>
<li><a href="#az-elrabolt-királyfi-norvég-népmese">Az elrabolt királyfi (Norvég népmese)</a></li>
<li><a href="#a-róka-meg-az-ugorka-mészöly-miklós-meséje">A róka meg az ugorka (Mészöly Miklós meséje)</a></li>
<li><a href="#a-varázsló-ajándéka-francia-népmese">A varázsló ajándéka (Francia népmese)</a></li>
<li><a href="#a-kaszáslegény-norvég-népmese">A kaszáslegény (Norvég népmese)</a></li>
<li><a href="#az-ördög-jósága-norvég-népmese">Az ördög jósága (Norvég népmese)</a></li>
<li><a href="#a-csodálatos-cinege-olasz-népmese">A csodálatos cinege (Olasz népmese)</a></li>
<li><a href="#a-szamár-és-kertész-krilov-meséje">A szamár és kertész (Krilov meséje)</a></li>
<li><a href="#a-három-vándorlegény-francia-népmese">A három vándorlegény (Francia népmese)</a></li>
<li><a href="#a-tudós-és-az-olajkereskedő-indiai-népmese">A tudós és az olajkereskedő (Indiai népmese)</a></li>
<li><a href="#cinegenaptár---június-bianki-meséje">Cinegenaptár - Június (Bianki meséje)</a></li>
<li><a href="#az-oroszlán-és-a-nyúl-ghánai-népmese">Az oroszlán és a nyúl (Ghánai népmese)</a></li>
<li><a href="#a-megleckéztetett-róka-iriarte-meséje-nyomán">A megleckéztetett róka (Iriarte meséje nyomán)</a></li>
<li><a href="#a-pitypang-meséje-tompa-mihály-után-írta-bartócz-ilona">A pitypang meséje (Tompa Mihály után írta Bartócz Ilona)</a></li>
<li><a href="#a-majom-és-a-szentjánosbogár-fülöp-szigeti-mese">A majom és a szentjánosbogár (Fülöp-szigeti mese)</a></li>
<li><a href="#a-becsapott-szélhámos-japán-népmese">A becsapott szélhámos (Japán népmese)</a></li>
<li><a href="#mennyibe-kerül-a-sült-hal-illata-japán-népmese">Mennyibe kerül a sült hal illata? (Japán népmese)</a></li>
<li><a href="#kivágjuk-ne-vágjuk-ki-japán-népmese">Kivágjuk? Ne vágjuk ki? (Japán népmese)</a></li>
<li><a href="#a-darazsak-és-a-méhek-iriarte-meséje">A darazsak és a méhek (Iriarte meséje)</a></li>
</ol></li>
</ul>
</div>
<h1 id="mesekuckó"><a href="http://central.budapesti.info/mesebirodalom/mesekucko.htm">Mesekuckó</a></h1>
<h2 id="miért-rágják-a-fák-kérgét-a-nyulak-japán-népmese">Miért rágják a fák kérgét a nyulak? (Japán népmese)</h2>
<p>A régi-régi időkben egy szép őszi napon találkozott egymással a teknősbéka és a nyúl.</p>
<p>A nyúl így szólt a teknősbékához: - Hova, hova, teknősbéka? - Gyönyörű az idő, sétálni indultam, de ha már ilyen szerencsésen összetalálkoztunk, emlékezetessé tehetnénk egy kis lakomával ezt a szép őszi napot.</p>
<p>Fogták hát a mozsarat, hogy rizslepényt készítsenek. A nyúl azonban közben azon törte a fejét, hogyan szedhetné rá a teknősbékát, mert az egész lepényt egyedül akarta felfalni. Ezért aztán így szólt a teknőshöz: - Gyere csak, teknősbéka, gurítsuk itt le a hegyről a mozsarat, és szaladjunk utána. Amelyikünk előbb utoléri, legyen azé az egész lepény.</p>
<p>A teknős először semmiképpen sem akart beleegyezni a dologba, mert tudta, hogy a gyors lábú nyúl mindenképpen legyőzi őt a futásban, de mivel a nyúl hallani sem akart semmiféle kifogásról, végül is beleegyezett. Annál inkább, mert remek csel ötlött az eszébe. Amikor a nyúl nem nézett oda, hirtelen vizet öntött a mozsárba, hogy a lepény ne ragadjon hozzá a falához.</p>
<p>A nyúl aztán felvitte a mozsarat a hegyre, legurította, maga pedig szélsebesen rohant a nyomában. Olyan eszeveszetten vágtázott, hogy nem vette észre, amikor a lepénytészta kiesett útközben a mozsárból, és egy fatuskóra ragadt.</p>
<p>A teknősbéka lassacskán mászott a hegyről lefelé, elérte a fatuskót, és eszegetni kezdte a lepényt.</p>
<p>Amikor aztán a nyúl utolérte a mozsarat, bosszankodva látta, hogy üres. Gyorsan visszarohant, félúton megpillantotta a teknősbékát a fatuskónál, amint jóízűen falatozik.</p>
<p>A nyúl tudta, abban állapodtak meg, azé legyen az egész lepény, aki előbb éri utol, így hát nem volt mit tennie. Inkább könyörgőre fogta a dolgot, és így szólt: - Drága teknőském, edd csak meg te a felső részét, de az alsót, kérlek, hagyd meg nekem...</p>
<p>A teknősbéka azonban közbevágott: - Felső része, alsó része... Az egész lepény nagyon ízlik nekem!</p>
<p>Ezzel-aztán fel is falta az egész lepényt, és torkig jóllakott vele. Aztán így szólt: - Kedves nyúl uram! Ez igazán pompás kis lakoma volt, nagyon köszönöm a szíves vendéglátást. Jövőre is megismételhetjük.</p>
<p>Ezzel aztán haza is tért a barlangjába. A nyúl meg közben csak a nyálát nyelte, s mivel nagyon éhes volt, megrágta a fatuskót, amelyen a tészta fennakadt volt, mert látta, hogy van még rajta egy kevés ráragadt lepénymaradék.</p>
<p>Azóta rágják meg a nyulak a fák kérgét, ha nagyon éhesek.</p>
<h2 id="a-becsületes-boldizsár-francia-népmese">A becsületes Boldizsár (Francia népmese)</h2>
<p>Boldizsár kiment a földjére aratni. Levágott három búzakalászt, aztán máris indult hazafelé. Útközben bekopogtatott az egyik gazdához.</p>
<ul>
<li>A becsületes Boldizsár kopogtat - szólt be az ajtón -, megkérnélek tisztességgel, őrizd meg nekem ezt a három kalászt, majd visszajövök érte.</li>
</ul>
<p>A gazda letette az ablakdeszkára a kalászokat. Kis idő múlva jön vissza Boldizsár, és kéri a kalászokat: Vakarja a fejét a gazda, aztán bevallja, hogy azokat bizony megette a tyúk.</p>
<ul>
<li><p>Ha nincs meg a kalász, akkor add nekem a tyúkodat - mondja a becsületes Boldizsár, és már kapja is a hóna alá a tarajost. Aztán, mint ki dolgát jól végezte, búcsút mond a kapufélfának. Megy, mendegél egy darabon, és megint csak bekopogtat egy házhoz.</p></li>
<li><p>A becsületes Boldizsár kopogtat - szólt be az ajtón. - Megkérnélek tisztességgel, őrizd meg a tyúkomat, míg érte jövök. Nehezemre esik továbbvinni.</p></li>
<li><p>A gazda beteszi a tyúkot a baromfiudvarba, Boldizsár meg indul tovább. Néhány nap múlva jön vissza, és kéri a tyúkját. A gazda kénytelen - kelletlen kinyögi, hogy azt bizony összetaposta a kanca.</p></li>
<li><p>Ha nincs meg a tyúk, helyébe add nekem a lovadat - mondja a becsületes Boldizsár, és már vezeti is ki az állatot az istállóból. De nem megy messzire, megint bekopogtat az egyik portán.</p></li>
<li><p>A becsületes Boldizsár kopogtat - szólt be -, megkérnélek tisztességgel, őrizd meg a lovamat, míg visszajövök érte.</p></li>
</ul>
<p>A gazda beköti a lovat az istállóba az övéi közé, Boldizsár illemtudóan köszön és távozik. Kis idő múltán jön vissza, és kéri a lovát. A gazdának egyszeriben melege lett, hímezett - hámozott, aztán bevallotta, hogy a kislánya itatni vitte; s a ló a folyóba fúlt.</p>
<ul>
<li>Ha nincs meg a lovam, add nekem helyébe a kislányodat - mondta a becsületes Boldizsár, és már nyitotta is ki az iszákját, hogy beledugja a kislányt.</li>
</ul>
<p>Látta ám a gyerek keresztanyja, hogy a becsületes Boldizsár el akarja vinni a kislányt, s éktelen haragra gyúlt. Mielőtt még Boldizsár elindult volna észrevétlenül kiengedte a kislányt az iszákból, s tett helyébe egy macskát, egy kutyát meg egy csupor tejet. A becsületes Boldizsár illendően elköszönt, hátára vetette a tarisznyát. Mendegélt nagy vígan hazafelé; de egyszerre csak észrevette, hogy a tarisznyában nagyon mozgolódik valami, nyivákolás, marakodás nesze ütette meg a fülét, a tej meg a hátára folyt.</p>
<ul>
<li>Csönd a tarisznyában, mert pórul jársz, ha nem maradsz nyugton! - szólt hátra. Ezenközben a madzag kioldozódott, a macska kiugrott, a kutya utána vetette magát, a fazék eltörött, a tej szétfolyt.</li>
</ul>
<p>A becsületes Boldizsár még ma is azon töpreng, hogyan változott át a kislány macskává meg kutyává.</p>
<h2 id="a-ravasz-róka-korjak-népmese">A ravasz róka (Korjak népmese)</h2>
<p>Egyszer a róka a folyóparton üldögélt. Azon törte a fejét, hogyan ehetne friss halat. Nézelődött erre-arra, hát látja, hogy nagy, öles szálfa úszik a vízen. A szálfán meg két sirály ül. Kérdezi tőlük a róka: - Mit csináltok, madárkáim? - Halat fogunk. - Vigyetek engem is magatokkal! - No ugorj!</p>
<p>Ugrott is a róka. Csakhogy a gerenda fordult egyet. A sirályok elrepültek, ő meg beleesett a vízbe. A hullámok egyre messzebb sodorták - egészen a tengerig. Látja a róka körös - körül a vizet. Elkiáltja magát: - Nosza lábam, légy evezőm! Nosza, farkam, légy kormányom!</p>
<p>Úszott a róka, mint valami csónak. A lábai úgy kavarták a vizet, mint az evezők, a farka meg kormány módjára mozgott ide - oda, ide - oda. Igen ám, de elfelejtette megmondani a faroknak, hogy a part felé kormányozzon, így az a nyílt tenger felé irányította.</p>
<p>Úszott a róka, egyre csak úszott, de partot nem látott. Beúszott egészen a tenger közepéig. Nem tudta, mit tegyen. És akkor meglátta a fókát.</p>
<p>Az megszólította: - Hogy úsztál be idáig, te róka? Biztosan eltévedtél nálunk, a tengeren. Nem jutsz már ki többé a partra!</p>
<ul>
<li><p>Tudom én jól, hová úszom! - dugta ki a vízből az orrát a róka. - Meg akarom nézni, vannak-e még vadállatok a tenger vizében. Azt hallottam, hogy már csak mutatóban maradt belőlük.</p></li>
<li><p>Dehogy! - hördült fel a fóka - sok állat él még a tengerben! Itt vagyunk mi, fókák, meg aztán itt élnek a rozmárok és a bálnák is.</p></li>
<li><p>Igazán? - ravaszkodott a róka. - Nem hiszem én ezt, amíg nem látom a saját szememmel! De tudod mit? Jöjjön elő minden állat a tenger mélyéből. Sorakozzatok fel egészen a partig, s én majd megszámollak benneteket!</p></li>
</ul>
<p>És előjött minden fóka, minden rozmár, minden bálna. Szép sorjában a vízre feküdtek - egészen a partig. A róka pedig - mint valami hídon - futni kezdett a hátukon. Futott, futott, és közben számolta az állatokat: - Egy fóka, két fóka, három fóka... Egy rozmár, két rozmár, három rozmár... Egy bálna, két bálna, három bálna...</p>
<p>Így jutott el a partig. Amint földet érzett a talpa alatt, odakiáltott a fókának: - Igazat mondtál, te fóka! Sok van még belőletek, ostoba állatokból a tengerben! Akár egyik partjától a másikig is hidat lehetne építeni belőletek! Most aztán ússzatok, ahová akartok, én bizony pihenek egyet!</p>
<p>Elúsztak a tengeri állatok, a róka pedig levetette a bundáját, és felakasztotta egy bokorra, hogy megszáradjon. A farkát meg egy kőre terítette - hadd sütkérezzen a napon.</p>
<h2 id="az-ökörszem-tanácsa-japán-népmese">Az ökörszem tanácsa (Japán népmese)</h2>
<p>Történt egyszer, hogy a mesebeli Hó-madár, minden kétszárnyúak legnemesebbje, hurokra került. Összegyűltek messzi vidékről a madarak, hogy tanácsot tartsanak, mit kellene tenniük, hogy a Hó-madár életét megmenthessék.</p>
<p>A fácán azt tanácsolta: - Potyogtassuk ürülékünket a hurokra, így a zsineg előbb-utóbb elrothad, s végül is elszakad. Így megmenthetjük a Hó-madarat.</p>
<p>Az ökörszem azonban gúnyolódva mondott ellent neki: - No hiszen, arra bizony várhatnánk! Addigra réges-rég elpusztulna a Hó-madár. Kövessétek, madarak, inkább az én tanácsomat: üljön rá minden madár, először a legnagyobbak és legnehezebbek, aztán sorban a többi, a csapda vesszejére; így bizonyára meg tudjuk lazítani a hurkot annyira, hogy a Hó-madár kihúzhatja belőle fejét.</p>
<p>A madarak meg is fogadták az ökörszem tanácsát. Először a legnagyobbak és legnehezebbek ültek rá a vesszőre, aztán fokozatosan a kisebbek és könnyebbek, míg végül a súlyuk annyira lenyomta a vesszőt, hogy a Hó-madár nagy üggyel-bajjal kihúzta a fejét a hurokból.</p>
<p>Így mentették meg közös erővel a kétszárnyúak legnemesebbjének életét.</p>
<ul>
<li>Amikor a fácán látta, milyen gyors sikerre vezetett az ökörszem okos tanácsa, fülig elvörösödött a szégyentől.</li>
</ul>
<p>Azóta is ott vannak a szeme körül a vörös foltok.</p>
<p>Mivel azonban őt is jó szándék vezette, amikor tanácsával a mesebeli madár megmentésére törekedett, a Hó-madár meg akarta jutalmazni, és így szólt: - Hálából jóízűvé teszem a húsodat.</p>
<p>Ezért aztán a fácán húsa mind a mai napig jóízű maradt.</p>
<p>Az ökörszemet pedig, bár a legkisebb a madarak között, azóta a legokosabb madárnak tartják, és a madarak királyának nevezik, mert okos tanácsával megmentette a Hó-madár életét.</p>
<p>Ma is bárki meggyőződhet okosságáról, hiszen még azt is tudja, milyen idő lesz. Amikor a nagy téli hidegek idején megjelenik, azt jelzi, hogy enyhébb napok következnek. Ha pedig a tikkasztó nyári napokban tűnik fel, tudjuk, enyhül a hőség, hűvösebb idő fog felüdíteni bennünket.</p>
<h2 id="az-ökörszem-és-a-felkelő-nap-japán-népmese">Az ökörszem és a felkelő nap (Japán népmese)</h2>
<p>Az ökörszem egyszer vitába keveredett a többi madárral. Nem tudtak megegyezni abban, hol lehet megpillantani legelőször a fölkelő napot.</p>
<p>Az ökörszem az Ászószán tűzhányó kráterének nyugati peremére mutatott; és így szólt: - Ott lehet megpillantani legelőször!</p>
<p>A többi madár így kiáltott: - A nap keleten kel föl, ezért legelőször a kráter keleti peremén látható! Hiába vitatkoztak, megegyezni nem tudtak.</p>
<p>Hogy eldönthessék, kinek van igaza, elhatározták, hogy megvárják együtt a napkeltét.</p>
<ul>
<li>Az ökörszem úgy helyezkedett el, hogy nyugat felé lásson, a többi madár mind a keleti égboltra szegezte tekintetét.</li>
</ul>
<p>Elérkezett a napfölkelte pillanata.</p>
<p>A kráter keleti pereme még elfedte a nap fénylő korongjának kikandikáló darabkáját, de az első elszabadult sugarak már ott fénylettek, táncoltak a kráter nyugati peremének csúcsain.</p>
<p>Alighogy a nyugati oldal csúcsain derengeni kezdett a hajnali pír, így kiáltott az ökörszem: - Íme, a fölkelő nap itt látható!</p>
<p>Erre a madarak mind arra fordultak, és megpillantották a hajnal rózsaszínű fátylát a tűzhányó kráterének nyugati peremén.</p>
<p>Közben a nap a kráter keleti pereme fölé emelkedett, az ökörszem most már kelet felé tekintett, ott megpillantotta a fölkelő nap korongját.</p>
<p>Diadalittasan kiáltotta: Most már ezen az oldalon látható!</p>
<p>Erre a madarak ismét kelet felé fordultak, és rádöbbentek, hogy valóban az ökörszem látta elsőnek a fölkelő napot.</p>
<p>Csak ő tudta, mert ő a legokosabb madár, hogy hajnalonként, mielőtt a nap keleten a láthatár fölé emelkedik, sugarai már megvilágítják az Ászószán kráterének nyugati peremét.</p>
<p>Így hát az ökörszem győzött a madarak vitájában.</p>
<p>Úgy bizony! De aki még mindig nem eszi meg gyorsan a rizsgombócot, az másodszor nem kaphat! Hát egyetek jó étvággyal.</p>
<p>Aztán aludjatok jól. Jó éjszakát!</p>
<h2 id="a-csodálatos-tál-kelet-ázsiai-népmese">A csodálatos tál (Kelet ázsiai népmese)</h2>
<p>Élt a régi időkben egy ember és annak három fia: Táró, Dzsiró és Szaburó.</p>
<p>Maga elé hívatja egyszer csak az apa a három fiút, és így szól hozzájuk: - Mindhármótoknak adok egy összeget, azzal induljatok neki a világnak szerencsét próbálni. S ezzel át is adott mindegyiknek egy-egy zacskó pénzt, és el is indultak mind a hárman.</p>
<p>Dzsiró és Szaburó szorgalmasan dolgozott, és hamarosan mindkettő annyira megszedte magát, hogy üzletet nyithatott.</p>
<p>Táró elindult fölfelé a magányos és vad hegyekbe. Egyre mélyebben hatolt a hegyi vadonba, míg végül az ősrengeteg közepén elérkezett egy magányos, ősöreg asszony kunyhójához. Csodálatos és mindenképpen figyelemre méltó volt az agg erdőlakó. Amikor Tárót megpillantotta, így szólt hozzá: - Mi járatban vagy itt, az ember nem járta vadonban? Táró elmondott neki mindent.</p>
<p>Erre így szólt a remeteasszony: - Akkor semmi és senki nem gátolhat meg abban, hogy három évre szolgálatomba szegődj.</p>
<p>Táró elfogadta az ajánlatot, és három éven át szolgálta. Naponta elment a forráshoz vízért, végzett mindenféle háztartási munkát, úgyhogy végül a ruhája teljesen elvásott, csak rongyfoszlányok lógtak rajta. Amikor letelt a szolgálat, az ősöreg asszony egy kopott, itt-ott kicsorbult tálat adott át Tárónak szolgálata jutalmául, és így szólt: - Íme, ez a tál a legértékesebb kincs a világon. Jól vigyázz rá! Ha bármit is kívánsz, és hangosan kimondod, miközben a tálat óvatosan megdörzsölöd, a kívánság azon nyomban teljesül.</p>
<p>A három év elteltével Dzsiró és Szaburó, tehetős, köztiszteletnek örvendő kereskedőként tért vissza az apai házba, Táró azonban toprongyos, nincstelen koldusként. Az apa haragosan nézett rá, tudni sem akart róla. Táró azonban így szólt: - Mivel háromévi távollét után térek vissza őseim hajlékába, nem úgy volna-e illő, apám, hogy meghívjuk a rokonokat, jó barátokat és az egész szomszédságot?</p>
<p>Apja azonban kinevette, és így felelt: - Mit gondolsz? Ki jönne el erre az ünnepségre? Hiszen toprongyos koldusként érkeztél haza!</p>
<p>Táró azonban kitartott akarata mellett, és azt mondta: - Hívasd csak meg a vendégeket, a többi az én gondom!</p>
<p>Azzal lopva elővette a tálat, óvatosan megdörzsölte, és így szólt: - Pénzt, szép ruhát, mindent, ami az ünnepséghez kell!</p>
<p>Hirtelen azt se tudta az apa, hova legyen a csodálkozástól, amikor újra megpillantotta a fiát ünnepi díszben, a gazdag lakoma minden kellékével körülötte. Nagy örömmel és szeretettel üdvözölte, gyorsan elküldött a rokonokhoz, barátokhoz, szomszédokhoz, és ünnepi lakomára hívta őket.</p>
<p>El is jöttek a vendégek, és az örömünnep végeztével gazdagon megjutalmazva térhettek vissza otthonukba. Táró lett az ország leggazdagabb embere; gond nélkül haláláig.  </p>
<h2 id="az-utolsó-béka-afrikai-népmese">Az utolsó béka (Afrikai népmese)</h2>
<p>Volt egyszer egy gólya, teljesen egyedül lakott a falujában. Nem volt se felesége, se öccse, se bátyja, se apja, anyja. A házát is egyedül építette. Békákra vadászott. Ebből élt.</p>
<p>Sötétedéskor hazatért aludni. Így élt, éldegélt, napról napra, évről évre.</p>
<p>Megette mind a tó békáit. Aztán a folyó békái következtek. Azok is elfogytak. De a háza közelében levő tóban maradt még egyetlenegy szem béka. Ez lyukat ásott magának, abban rejtőzködött el.</p>
<p>Egy szép napon a gólya ismét békavadászatra indult. Már sötétedett, de még nem talált semmit. Mire hazaért, öreg este lett. A tűz után nézett, látta, hogy csak egy kis parázs üszkösödik benne. Száraz fűvel élesztgette.</p>
<p>A béka észrevette a füstöt, és így szólt magában:</p>
<p>&quot;Abban a házban tűz ég! Odamegyek, kérek belőle egy kicsit, hogy felmelegedjek.&quot; Odaért, megállt az ajtó előtt, és bekiáltott: - Itthon a gazda? - Itthon! - felelte a gólya. - Kérlek, adj egy kis tüzet! - Ki kér tüzet tőlem? - kérdezte a gólya.</p>
<p>A béka majdnem kikottyantotta igazi nevét, de győzött benne az óvatosság, és így felelt: - A mindeneket fenntartó, gondos jó anya!</p>
<p>A gólya nagy tisztelettel, mentegetőzve kiáltott ki: - Ne haragudj, kérlek; ma éppen elkéstem! Ebben a pillanatban érkeztem haza. Hiába fáradtam egész nap, egyetlen békát sem találtam, s ráadásul még a tüzem is kialudt. Éppen most élesztgetem.</p>
<p>A béka torkában dobogó szívvel menekült vissza a tóba, hogy a lyukban újra biztonságban érezze magát, és közben így szólt: &quot;Ó, köszönöm neked, mindeneket fenntartó jó anya, hogy számra adtad a nevedet a nagy veszedelemben, és megmentettél. Ha véletlenül kicsúszott volna a számon, hogy béka vagyok, bizony már nem volnék az!&quot;</p>
<p>Így menekült meg az utolsó béka a gólya csőréből; talán azért van, hogy máig sem pusztult ki a békák nemzetsége.</p>
<h2 id="a-ló-a-róka-és-az-oroszlán-aesopus-meséje">A ló, a róka és az oroszlán (Aesopus meséje)</h2>
<p>Volt egyszer egy ló; hosszú ideig derekasan szolgálta a gazdáját, hanem aztán szép lassan megöregedett, és már nem bírta nagyon a munkát. Akkor a gazda azt mondta neki: - Kivénhedtél, öreg jószág, semmi hasznodat sem vehetem többé. Mehetsz hát, föl is út; le is út; de ha bebizonyítod, hogy még van erő benned, és ide bírsz hozni egy oroszlánt az udvaromba, szorítok neked egy kis helyet az istállómban. Világgá ment nagy búsan szegény öreg ló; ment egyenest az erdőbe, hogy itt legalább megvédjék a lombok az esőtől; közben azon tűnődött, milyen hálátlan a világ; s milyen kegyetlenül elbántak vele öregségére. Egyszer csak; ahogy ment, mendegélt, valaki megszólította: - Hát te mit lógatod a fejedet? A róka volt. - Keserves; nagy okom van nekem arra, hogy a fejemet lógassam! - sóhajtotta a ló, és elmondta a rókának, mit mondott a gazda. - Mi sem könnyebb ennél! - mondta a róka. - Majd én segítek neked; csak ügyelj a szavamra, és fogadd meg a tanácsomat. Egyelőre semmi mást nem kell tenned, mint leheverned itt az ösvény mellett, mintha halott lennél. A ló elnyúlt az ösvény mellett, és holtnak tette magát, a róka meg szaladt az oroszlánhoz, aki ott lakott nem messze egy barlangban. - Egy döglött ló fekszik az ösvény mellett - mondta az oroszlánnak. - Gyere érte, soha nem jutottál még ilyen olcsón ilyen dús lakomához! Az oroszlánnak nem kellett kétszer mondani; ment a rókával, meglátta a lovat, örömében hörrent egyet, és nyomban neki akart esni. - Várj csak! - mondta a róka. - Ha itt elkezdesz lakmározni, még meglát a vadász; és beléd ereszt egy golyót. A barlangodban sokkal nyugodtabban elfogyaszthatnád ezt az ajándék ebédet. - Az igaz - hagyta helyben az oroszlán -, de hogy vigyem a barlangomba? - Majd én segítek - mondta a róka. - Hozzád kötöm a lovat; és behúzhatod az odúdba. Csak légy türelemmel, és tégy mindent úgy; ahogy mondom. Azzal a ló farkához kötözte az oroszlán két lábát; majd miután jó erősen megkötötte, úgyhogy az oroszlán mozdulni sem bírt, rászólt a lóra: - Rajta, szürke, húzzad! A ló fölugrott, kocogni kezdett a gazda háza felé, húzta maga után a farkához kötött oroszlánt. Az oroszlán bömbölt, ahogy a torkán kifért, de szabadulni nem bírt, olyan jól megkötötte a róka. A gazda előjött házából a rettentő üvöltésre; látta, hogy hozza a ló az oroszlánt; elrémült, aztán elszégyellte magát; az oroszlánt keményem gúzsba kötötte, a lovat meg bevezette az istállóba, tiszta szalmát terített alája; s élete fogytáig jóltartotta.</p>
<h2 id="árva-jankó-házassága-francia-népmese">Árva Jankó házassága (Francia népmese)</h2>
<p>Élt egy faluban egy derék, szép szál legény, Árva Jankó. Igaz, kicsit ügyefogyott volt az istenadta, de jó szándékú, becsületes. Jankó nagyon szerette volna feleségül venni Mariskát, a szomszéd falubeli módos gazda lányát, de szegény volt, mint a templom egere, és erősen félt, hogy kosarat kap. Azért csak nekidurálta magát, s egy szép napon ünneplőbe öltözve elment leánykérőbe. A gazda nem szólt se bút, se bát, csak derékon kapta, és kipenderítette a házból. Jankó nagy búsan ballagott hazafelé, s mind csak azon törte a fejét, hogyan kerüljön a falubeliek szeme elé, hisz mindenki kineveti, ha megtudják, hogy kitessékelték a lányos házból. Úgy elfacsarodott a szíve bújában, hogy hangos sírásra fakadt; rítt, mint egy anyátlan kisborjú. Kikukkantott a juhász a kunyhójából a jajveszékelésre, látja ám, hogy Árva Jankó tart arrafelé, hullik a könnye, mint a záporeső.</p>
<ul>
<li>Beléd meg mi ütött? - kérdezte Jankót - Tán kiadták az utadat?</li>
</ul>
<p>Jankó kipanaszkodta magát a juhásznak, az meg adott neki egy dobozka piros port, s megmondta, mit tegyen vele, aztán visszaküldte Mariskáékhoz. A lány éppen a konyhában ült. Jankó egyetlen szót se szólt, csak odament a tűzhelyhez, pipára gyújtott, s közben egy marék piros port szórt a tűzre, aztán, mint aki dolgát jól végezte, elment. A tűz azon nyomban kihunyt. Mariska elkezdte fújni, hogy felszítsa, de ahogy fújta, olyan éktelen vihogás vett erőt rajta, hogy alig tudta kinyögni az anyjának, mi történt. Az anyja szaladt a tűzhöz, ő is belefújt, s aztán ő is elkezdett vihogni vég nélkül. Jött a gazda, szítaná fel a tüzet, aztán csak vihog, mint akit csiklandoznak. No, most már alig tudtak szót érteni egymással. Így járt a vajákos asszony is, akit hamarjában elhívtak, még a varázsigéket sem tudta kinyögni, úgy vihogott.</p>
<ul>
<li><p>Hihihi, ez a gonosz műve! - nyögte az öregasszony, aztán már futott is haza, hogy lehajtson egy jó pohár almabort, mert azt hitte, attól elmúlik a vihogása. Útközben találkozott a juhásszal, és amikor az megkérdezte, mitől van olyan jókedve, elvihorászta neki is, hogy mi történt a gazdáéknál.</p></li>
<li><p>Tudnék orvosságot a bajotokra - mondta a juhász -; de annak ára van, mégpedig az, hogy Mariskát adják feleségül Árva Jankóhoz. Ha ezt kimódolod, egyszeriben megszűnik mindőtök vihogása.</p></li>
</ul>
<p>Elküldtek Jankóért, és most már hárman mentek vissza a gazdáékhoz. A vajákos asszony elvihogja a gazdának, hogy mit kér a juhász a gyógyításért.</p>
<p>A gazda vihogva a fejét vakargatja, de a gazdáné meg Mariska is unszolják, hogy egyezzen bele. A paraszt végül is nagy vihogás-nyögés közepette fölcsapott. Akkor a juhász odalépett a tűzhöz, és teli tüdőből ráfújt egyet, ráfújt kettőt, mire a parázs nagy lánggal égni kezdett, s abban a minutumban elállt mindegyikük vihogása.</p>
<p>Csaptak is hét országra szóló lakodalmat; talán még ma is ropják a táncot.</p>
<h2 id="mióta-világít-a-hold-az-égen-taulipang-indián-mese">Mióta világít a hold az égen? (Taulipang indián mese)</h2>
<p>Hajdanában, réges-régen a Hold még a földön járt, és kunyhóban lakott, akár az emberek.</p>
<p>Történt egyszer, hogy elragadta egy gyermeknek a szellemét, egy csuporba rejtette, a csuprot pedig szájával lefelé a földre állította. A szellemétől megfosztott gyermek beteg lett, szülei hívták a varázslót, hogy gyógyítaná meg. A varázsló tudta jól, mi a baja a gyermeknek, és azt is tudta, hol kell keresnie a szellemét.</p>
<p>Elindult hát a Hold kunyhója felé.</p>
<p>A Hold megérezte, hogy a varázsló közelít, ezért egy másik csuporba rejtőzött, és megparancsolta két lányának, hogy a két csuprot szájával lefelé tegyék a szívükre.</p>
<ul>
<li>De el ne áruljátok, hol rejtőzöm, ha jön a varázsló! És azt se áruljátok el, hol a gyermek szelleme! - intette lányait.</li>
</ul>
<p>A varázsló a Hold kunyhójába ért, kereste a gyermek szellemét, de a Hold lányai nem árulták el a titkot, amit anyjuk rájuk bízott. Akkor a varázsló bunkót ragadott, és szétzúzta a két fazekat, hogy lássa, mi van bennük.</p>
<p>Az egyikben meglelte a gyermek szellemét, a másikban a Holdat, s haragosan rákiáltott: - Takarodj előlem, ne kerülj többé a szemem elé!</p>
<p>A varázsló a gyermek szellemével eltávozott, a Hold meg kétségbeesetten töprengett, mivé legyen, hova menjen. Először arra gondolt, hogy egy vadállat testébe költözik, de aztán úgy okoskodott, hogy a tapírt megeszik, a vaddisznót megeszik, minden vadállatot megesznek, még a vadmadarakat is. &quot;Nincs más választásom, fölmegyek az égbe, ott bizonyosan jobb, mint itt&quot; - határozott végül, s így szólt leányaihoz: - Kedves lányaim, a földön nincs többé maradásom, jöjjetek velem az égbe. Onnan akarok világítani az embereknek.</p>
<p>A Hold ezután szívós, erős indákból hágcsót fabrikált, majd ráparancsolt egy kismadárra, hogy a hágcsó egyik végét vigye az égbe, és erősítse a mennyország kapujához. A madárka engedelmeskedett, s mikor feladatát elvégezte, a Hold és leányai felkapaszkodtak a hágcsón. A mennyország kapujánál a Hold így búcsúzott lányaitól: - Az én utam véget ért, én itt maradok, innen bocsátom le sugaraimat földi testvéreimre. Ti emelkedjetek még magasabbra, a felső égbe, és világítsatok a Tejúton a holtak lelkeinek.</p>
<h2 id="a-teknős-és-a-kutya-afrikai-népmese-luba-törzs">A teknős és a kutya (Afrikai népmese; luba törzs)</h2>
<p>Egy szép napon a teknős, hátán teli gyümölcsös kosarával, hazafelé bandukolt.</p>
<p>A kutya megszólította: - Ubuyi anyja, honnan jössz? - Kedves barátom, gyümölcsöt szedtem. - Holnap veled mennék! Egy kis gyümölcsért az életemet adnám.</p>
<p>Másnap együtt mentek.</p>
<p>A teknős azt mondta a kutyának: - Megérkeztünk, vigyázz, és lábujjhegyen járj... Ha a fáról rád pottyanna egy gyümölcs, ne jajgass, a falubeliek nem kegyelmeznek...</p>
<p>Alighogy befejezte mondókáját a teknős, hát egy gyümölcs éppen az ő fejére esett - bumm! -, s rémületében felkiáltott. A kutya pedig hahotázni kezdett.</p>
<ul>
<li>Ne nevesd ki a barátodat! Nem tudhatod, rád mi vár!</li>
</ul>
<p>Alighogy kimondta, egy gyümölcs a kutyát úgy vágta kupán, hogy az hosszú vonításban tört ki. Amikor a falusiak meghallották, kirohantak a házakból.</p>
<ul>
<li>Megvannak a fickók, akik a kertünket fosztogatják!</li>
</ul>
<p>Ami a kutyát illeti, ő szempillantás alatt eltűnt: Bezzeg a teknős csak totyogott. Az emberek hamar megfogták.</p>
<ul>
<li>Elcsíptük az egyik gyümölcstolvajt! A húsa nem is olyan megvetendő!</li>
</ul>
<p>Az emberek a teknőst egy gyermek őrizetére bízták, és a kutya után vetették magukat.</p>
<p>A teknős így szólt a gyermekhez: - Kedves fiacskám, menjünk le együtt a vízre! Mossál meg, kérlek, ne kelljen engem ilyen piszkosan felaprítani. - Nem, mert elmenekülsz. - Hogy képzeled rólam? Ilyen kurta lábbal ki tud futni?</p>
<p>A folyóhoz értek; a teknős nyomban belevetette magát, alámerült, s csak messze, a víz közepén bukkant fel. Odakiáltott a fiúnak: - Ma az a bot, amellyel engem akartak volna fejbe kólintani, téged tángál el!</p>
<p>A gyermek bőgni kezdett a parton. Ő is tudta: ma nagyon ki fog kapni.</p>
<p>A régiek így mondták: &quot;Ha megfogtál valamit, tartsd is erősen!&quot;</p>
<h2 id="a-keselyű-és-a-teknős-amazonas-környéki-indián-népmese">A keselyű és a teknős (Amazonas környéki indián népmese)</h2>
<p>Az égben lakomát tartottak; a keselyűt és a teknőst is meghívták. Ez a két vendég fogadást kötött, hogy melyikük ér előbb a lakomára. Megállapodtak, hogy reggel indulnak. A keselyű a másnapi útra egy kosárka ennivalót készített magának, és aludni ment. Amikor már aludt, a teknős bemászott a kosarába, és elbújt az elemózsia között.</p>
<p>A keselyű már napfelkelte előtt szárnyra kapott, és hamarosan az égbe ért. Kosarát persze letette, s elment egy kicsit széjjelnézni. A teknős óvatosan kibújt a kosarából, s ő is sétálni indult. Összetalálkoztak.</p>
<ul>
<li>Megérkeztél végre? - kérdezte csúfondárosan a keselyű.</li>
<li>De hisz előbb itt voltam már, mint te - válaszolta a teknős. Amikor vége volt a lakomának, újra fogadtak:</li>
<li>Most pedig abban versenyezzünk, hogy melyikünk ér le előbb! - javasolta a keselyű.</li>
<li>Jól van - válaszolta a teknős.</li>
</ul>
<p>A teknős fejét-lábát behúzta a páncéljába, és mint a kő, zuhanni kezdett. Persze, a keselyű csak repülve ereszkedett alá. A teknős a föld közelében egy hatalmas sziklát pillantott meg maga alatt. Rákiáltott: - Eridj onnan, te kőszikla, mert ha nem, szétzúzlak!</p>
<p>A szikla ijedten félrehúzódott, a teknős pedig lesuppant a földre. A versenyt megnyerte, de hasán a páncél belapult, hátán pedig apróra repedezett.</p>
<p>Ma is így hordja páncélját a teknős.</p>
<h2 id="az-elefánt-és-a-mókus-afrikai-népmese-fang-törzs">Az elefánt és a mókus (Afrikai népmese; fang törzs)</h2>
<p>Beköszöntött az esős évszak. Annyira zuhogott az eső, hogy a folyók kiöntöttek; a víz napról napra tovább emelkedett.</p>
<p>Az áradás elől még az elefántnak is menekülnie kellett, nehogy vízbe fulladjon. Futtában egy gázlóhoz ért, ahol átlábolhatott a magasabb fekvésű túlsó partra.</p>
<p>Amikor a gázló egyik sziklájára akart lépni, egy rémült, ágba kapaszkodó mókust pillantott meg a sebes áradatban.</p>
<ul>
<li>Ments meg, ments meg, elefánt, különben végem van! - rimánkodott az.</li>
</ul>
<p>Az elefánt megsajnálta az állatkát, odanyújtotta ormányát, és kiemelte a vízből. A mókus örömében sírva köszönte meg, azután felkapaszkodott az elefánt hátára, s megfogadta, hogy soha nem hagyja el nagy segítőtársát.</p>
<p>Az elefánt, hátán a mókussal, szerencsésen átgázolt a túlsó partra. Eleinte volt élelmük bőven, banán, manióka és mindenféle egyéb gyümölcs. A víz azonban tovább emelkedett, és újból menekülniük kellett. Végül egy magasabb, kavicsos területre értek. Megéheztek. De itt se manióka, se banán nem termett, amit az elefánt az ormányával leszedhetett volna, de még fű sem nőtt; semmi ennivalót nem talált. Lefeküdt szomorúan egy roppant magas fa tövébe. Akkor a mókus lemászott a hátáról, és felkapaszkodott a roppant magas fára. Egyszer csak potyogni kezdett az elefánt köré a sok gyümölcs, hogy csak úgy rengett a föld. Mire az elefánt felébredt, mindenütt gyümölcs volt körülötte, annyit ehetett, amennyi belefért, s még maradt is belőle. Akkor a mókus lemászott a fáról.</p>
<ul>
<li><p>Látod, elefánt, te megmentetted az életemet, én pedig a tiédet.</p></li>
<li><p>Most látom, hogy mit ér a jótett! Valóban a biztos haláltól szabadítottál meg, különben éhen vesztem volna - válaszolt az elefánt, s könnyezett a meghatottságtól.</p></li>
</ul>
<p>Amíg az áradás tartott, a mókus mindennap felmászott a roppant magas fára, és elegendő gyümölcsöt rázott le elefánt barátjának.</p>
<h2 id="cinegenaptár---augusztus-bianki-meséje">Cinegenaptár - Augusztus (Bianki meséje)</h2>
<ul>
<li>Július után - oktatta Picinykét az Öreg Veréb - augusztus következik. A harmadik és - ezt jegyezd meg! - utolsó hónapja a nyárnak.</li>
<li>Augusztus - ismételte a leckét Picinyke.</li>
</ul>
<p>És nekiállt törni a fejét, mivel is töltse ezt a hónapot.</p>
<p>Persze, hiszen cinke volt, a cinkéknek pedig nincs egy helyben maradásuk. Röpdösnének-szökdösnének folyton, ágon tornásznának, hol rendesen, hol meg fejjel lefelé. Nem is törte sokáig a fejét, már szállt is.</p>
<p>Egy darabig a városban éldegélt - ott elunta magát. És szinte maga sem vette észre, kinn termett megint az erdőben.</p>
<p>Alighogy odaért, elcsodálkozott: mi történt a madarakkal?</p>
<p>Nemrégen még űzte-kergette minden madár, fészke közelébe se engedte, most meg mást se hall, mint: &quot;Ide, ide, Picinyke!&quot; &quot;Hozzám, Picinyke cinke!&quot; &quot;Szállj velünk, cinege!&quot; &quot;Picinyke, Picinyke, Picinyke!&quot; Csak úgy zengett a hívástól az erdő, amerre elrepült.</p>
<p>Nézi - üres minden fészek, kiürült minden faodú, megnőttek a fiókák, már a szárnyukat próbálgatják.</p>
<p>A szülők még együtt laknak a fiókákkal, úgy röpködnek, egész fészekaljával, de már egy se marad a helyén, nem kell nekik többet a fészek. A vendégnek pedig mindnyájan örülnek: jó baráttal vígabb a vándorélet. Picinyke hol az egyikhez csatlakozott, hol a másikhoz, egy napot a búbos cinegékkel töltött, másikat a barátcinegék társaságában. Gond nélkül éldegélt: jó meleg volt, ennivaló meg amennyit szeme-szája kívánt.</p>
<p>El is csodálkozott, amikor egyszer a mókussal találkozott, és szóba ereszkedett vele.</p>
<p>Látja: lefut a fáról a mókus, keresgél a fű között. Talál egy gombát, fogai közé kapja, aztán sitty! - föl vele a fára. Ott egy hegyes ágcsonkra felszúrja a gombát, nem eszi meg. Aztán megint: le a földre, gombát keresgélni.</p>
<p>Odaröppent hozzá Picinyke, megkérdezte tőle: - Mit csinálsz te, mókus? Szeded a gombát, de nem eszed meg, hanem felszúrod az ágra? - Tudom én, mit csinálok! - felelte a mókus. - Megszárítom a gombát, télre gyűjtögetem. Éhen vesznék a kemény télben, ha nem gondoskodnék magamról.</p>
<p>Akkor vette csak észre Picinyke, hogy nemcsak a mókusok, más apró állatok is gyűjtögetnek télire. Pockok, mezei egerek, hörcsögök szedegetik a mezőn a szemet, pofazacskójukba gyűjtik, s hordják az éléskamrájukba.</p>
<p>Attól fogva Picinyke is félretett egy-egy jó falatot az ínséges napokra. Ha jóízű magot talált, eddegélt belőle, a többit meg elrejtette egy-egy farepedésbe, fakéreg alá.</p>
<p>Meglátta a fülemüle, úgy nevette, csak úgy csattogott: - Hát te meg mit csinálsz, cinege? Azt hiszed, elég lesz ez az egész hosszú télre? Vagy talán vackot akarsz ásni magadnak, abba gyűjtögetni?</p>
<p>Picinyke zavartan hallgatott.</p>
<ul>
<li>Hát te - kérdezte aztán -, te mihez fogsz a télen?</li>
<li>Fitty! - füttyentett egyet a fülemüle. - Nemsokára itt az ősz: elköltözöm innen! Messzire megyek, igen messzire, ahol télen is meleg van, és nyílnak a rózsák. Olyan bőség van ott olyankor is, mint itt nyáron.</li>
<li>Persze, mert te fülemüle vagy - mondta Picinyke - neked mindegy: ma itt énekelsz, holnap ott. De én cinege vagyok. Én itt születtem, és itt maradok, amíg csak élek.</li>
</ul>
<p>Magában pedig azt gondolta:</p>
<p>&quot;Ideje már, hogy tanyát üssek valahol. Lám, az emberek is kitódultak már a mezőre, behordják a termést. Vége lesz a nyárnak, vége hamarosan...&quot;</p>
<h2 id="a-róka-és-a-sárkánykígyó-német-mese">A róka és a sárkánykígyó (Német mese)</h2>
<p>Róka koma szomszédságába juhászok költöztek. A juhászokat még tűrte volna a koma, a komondorok azonban már sehogy sem tetszettek neki.</p>
<p>&quot;Nekem itt, úgy látom, letelt az időm - gondolta. - Legjobb lesz, ha elköltözöm más vidékre.&quot;</p>
<p>Szedte hát a sátorfáját, és áthurcolkodott arra a dimbes-dombos, borókás tájra, amelyet már régen kiszemelt magának.</p>
<p>Nekiállt hát, hogy lyukat ásson magának. Nem volt nehéz dolga, a laza homok könnyen engedett. Reggeltől délig dolgozott; délben pihent egy keveset, aztán újra munkához látott. Egyszer csak megmozdul alatta a föld, porlik, omlik, szakad; a következő pillanatban a róka valami mélységbe pottyan; ahogy fölnyitja első ijedelme után a szemét, tágas, nagy barlangot lát, s a barlang sarkában egy hétfejű sárkánykígyót.</p>
<ul>
<li>Bocsánatot kérek - hebegte a róka -, a világért sem akartam háborgatni uraságodat, merő véletlenségből kerültem ide.</li>
</ul>
<p>A sárkány azonban csak ült a sarokban, és egy mukkot sem szólt.</p>
<ul>
<li>Ha meg nem sértem uraságodat - mondta a róka -, tisztelettel érdeklődném talán valamiféle trónterembe jutottam, s uraságod a trónusán ül ott?</li>
<li>A kincsemen ülök - mondta mogorván a sárkány.</li>
<li>Ó, az nagyon szép dolog! - felelte a róka. - Igaz, nekem nincs érzékem se kincshez, se aranyhoz; azt sem nagyon tudom, mi hasznát lehet venni, ha egyszer ül rajta az ember.</li>
<li>Nem azért ülök rajta, hogy hasznát vegyem, hanem hogy legyen - mondta a sárkány.</li>
<li>És az jó neked, hogy itt ülsz ki tudja, mióta ebben a sötétségben, és ülsz a kincseden; ahelyett; hogy odafönt élveznéd a szép napvilágot?</li>
<li>Nem hagyhatom itt a kincsemet, mert még ellopják - mondta a sárkány.</li>
<li>Hogy lopnák el; ha egyszer senki sem tud róla? - kérdezte a róka.</li>
</ul>
<p>A sárkány erre nem felelt, és hallgatott egy darabig a róka is. De látszott, hogy valami még fúrja az oldalát; egy idő múlva meg is kérdezte: - Még csak azt szeretném tudni; kinek őrzöd a kincsedet. - Magamnak. - És soha senkinek nem adsz belőle? - Nem. - De legalább magadnak csak veszel néha egy-egy jó falatot rajta? - Hogy gondolod? - csattant föl a sárkány. - Hiszen akkor elfogy!</p>
<p>A róka a kijárat felé sandított. - Igaz, hogy nekem nincs hét fejem, mint neked - mondta -, de annyit ezzel az eggyel is tudok, hogy nálad ostobább lény talán nem is él a földön. Itt ülsz a föld alatt, és azt hiszed, te őrzöd a kincset, pedig a kincs őriz rabláncon téged. Hát csak kucorodj itt tovább a sötétben; én inkább élek szegényen, kincs nélkül, de vidáman és szabadon.</p>
<p>Azzal sarkon fordult, és magára hagyta a kincsőrző hétfejű sárkányt.</p>
<h2 id="az-elefánt-és-a-békák-afrikai-népmese-meru-törzs">Az elefánt és a békák (Afrikai népmese; meru törzs)</h2>
<p>A bozótos közepén egy kristálytiszta vizű tóban lakott a béka pereputty. Hosszú évek óta esténként egy sereg elefánt járt inni a tóra.</p>
<p>Történt azonban, hogy abban az évben elmaradtak az esőzések. A tó vize egyre apadt. Az elefánt minden naplemente után szokás szerint megjelent, és jó nagyot ivott a vízből. A békák nagyon megijedtek. Ha a tó teljesen kiszárad, mind elpusztulnak.</p>
<p>Azon kezdtek tanakodni, miképpen tartsák távol a víztől az elefántot.</p>
<p>Tárgyaltak, töprengtek, de megoldást sehogy sem találtak.</p>
<p>Az egyik ifjú békának mentő ötlete támadt: amikor az elefánt iszik, egyikük csússzék be az ormányába, és kezdjen ott rettenetesen brekegni. Ez elég lesz tán ahhoz, hogy az elefánt elrohanjon, és soha többé ne térjen vissza. Az ötlet mindnyájuknak tetszett, és kisorsolták, hogy a pereputtyból melyik másszék be az elefánt ormányába.</p>
<p>Aznap este a szokott időben jött az elefánt. Amikor az ormánya a vízhez ért, a kis békahős belecsusszant, felmászott benne egészen a homloka közepéig, és rettentő brekegésbe kezdett. Az elefánt rázogatta az ormányát, csapkodta fatörzsekhez, de a békától sehogy sem szabadult. Az ormányát több helyen is felsértette, nagy riadalmában világgá futott, s többé vissza se tért a tóhoz. A békák megmenekültek.</p>
<p>Azóta csapkodják meg az elefántok ivás előtt a vizet, lóbálják ütemesen ormányukat, hogy a békákat elzavarják.</p>
<h2 id="a-sárkányá-változott-csa-kínai-népmese">A sárkányá változott Csa (Kínai népmese)</h2>
<p>Élt egy kis faluban egy Csa nevű legény. Földhözragadt szegény volt, egy gazdag ember teheneit őrizte, úgy tengődött özvegy anyjával.</p>
<p>Kiment egyszer Csa a rétre kaszálni. Lekaszált egy zsákra való füvet a folyóparton, hazavitte. Kiment másnap ugyanarra a helyre, és elámult: a levágott fű helyén új fű sarjadt, de olyan dúsan, olyan zölden, mint sehol másutt. Lekaszálta azt is. Harmadnap megint úgy történt: kinőtt a fű egyetlen éjszaka a levágott helyében.</p>
<ul>
<li>Varázslat van ebben! - mondta Csa. - Megnézem, milyen gyökere van ennek a fűnek. Hátha bűvös gyökér.</li>
</ul>
<p>Lehajolt, hogy jobban megnézze - hát egy szépséges csillogó gyöngyszemet talált a fű között. Úgy tündöklött, hogy belékáprázott Csa szeme. Vitte háza nagy örömmel az anyjának.</p>
<p>Elgyönyörködött az anyja a ritka szép gyöngyben, aztán beletette a rizsestálba, hadd ragyogjon benne. Akkor történt meg a csoda: attól fogva, hogy beletette, sohasem fogyott ki a rizs a tálból, akármennyit vettek ki belőle.</p>
<p>Fogta az öregasszony a bűvös gyöngyöt, beletette a pénzesládikába. A pénzzel is ugyanaz a csoda esett, ami a rizzsel: kivehettek belőle akármennyit, nemhogy fogyott volna, de még szaporodott.</p>
<p>Beköszöntött a bőség a házba, nem szenvedtek eztán szükséget semmiben. Hanem minél gazdagabb volt Csa, annál zsugoribb lett, annál szívtelenebb.</p>
<p>Egyszer bekopogott hozzájuk a szomszédjuk, egy tál lisztet akart kölcsönkérni.</p>
<ul>
<li>Nem adok! - mondta neki Csa. - Még idekapnak az ingyenélők!</li>
</ul>
<p>Máskor szállást kért egy szegény vándorasszony.</p>
<ul>
<li>Takarodj innen! - rivallt rá Csa. - Még ellopsz valamit!</li>
</ul>
<p>Aztán ínséges esztendő következett, akkora volt a szárazság, hogy a mezőkön nem termett semmi. Füvön meg fagyökéren tengődtek az emberek. Csa hombárjait pedig majd szétvetette a rizs meg a gabona. Még a tyúkjait is rizzsel etette.</p>
<p>Hiába kérték az emberek; hogy segítsen rajtuk, egy morzsát se adott senkinek: Egyszer aztán elunta a sok sírást, panaszt, szájába vette a gyöngyöt, és elment hazulról. Leült a folyópartra, elnyomta az álom. Álmában lenyelte a gyöngyöt. Égető szomjúságra ébredt. Lehasalt, hogy igyék a folyóból. Ráhajolt a víz tükrére, és elrémült: egy förtelmes sárkány képét pillantotta meg. Lapátfogú, hegyes karmú, pikkelyes testű, szörnyeteg meredt rá a víz tükréről. Nagy sokára értette csak meg, hogy ez az ő tükörképe. Kapzsisága változtatta szörnyeteggé.</p>
<p>Szégyenében elbujdosott, sohase látta többé senki.</p>
<p> </p>
<h2 id="a-teknős-és-a-ponty-afrikai-népmese-fang-törzs">A teknős és a ponty (Afrikai népmese; fang törzs)</h2>
<p>A teknős és a ponty régi barátok voltak. Egy napon a vízparton beszélgettek:</p>
<ul>
<li>Te nagyon ravasznak képzeled magad, pedig nálad sokkal ravaszabbak is csapdába estek már - mondta a ponty.</li>
<li>Ami téged illet, szegény ponty, téged lehet a legkönnyebben megfogni.</li>
<li>Na ne mondd!</li>
<li>Próbáljuk meg, majd elválik!</li>
<li>Rendben van!</li>
</ul>
<p>Ha két barát vitatkozni kezd, hamar kiderül, hogy a legrégibb barátság is csak törékeny szalmaszál. Lám, a teknős és a ponty is így járt.</p>
<p>A teknős gilisztát fogott, felhúzta egy sündisznótüskére, és zsineggel belógatta a vízbe, a ponty tanyájának közelében.</p>
<p>A ponty ezalatt elúszott abba az öbölbe, ahol az asszonyok a maniókát szokták mosni. Elcsent egy maniókát, és csapdát készített: ügyesen felpeckelt vele egy nehéz követ. Ha a maniókát valaki megérinti, a kő azonnal rácsapódik. Elégedetten úszott haza. Tanyája közelében megpillantotta a gilisztát.</p>
<ul>
<li>Nini, egy giliszta! Nagyszerű! Nem kell messze keresnem ennivalót - örvendezett, és bekapta a csalétket.</li>
</ul>
<p>Egy szempillantás, és a jó falat a torkán akadt. A teknős gyorsan meghúzta a zsineget, s a pontyot kirántotta a partra.</p>
<ul>
<li>Látod, így lehet téged könnyen megfogni - mondta neki.</li>
</ul>
<p>A ponty uszonyával összevissza csapkodott, hogy visszajusson a vízbe. Éppen arra jött egy ember, és megvetően belerúgott a teknősbe. A pontyot viszont felvette, tarisznyájába tette, és hazavitte vacsorára. A teknős örült, hogy megmenekült, és arrafelé tartott, amerre az asszonyok a maniókát mosták.</p>
<ul>
<li>Ó! Mi ez? Egy manióka. Úgy látszik, egy hanyag asszony hagyta itt. Hazaviszem ebédre a gyerekeimnek - örvendezett. Odament, és húzni kezdte a maniókát. A kő nyomban rádőlt, és ha kemény páncélja nem védte volna, agyonlapítja.</li>
</ul>
<p>Amint ott nyögött a kő alatt, arra jött egy asszony.</p>
<ul>
<li><p>Nicsak, egy teknős! Jó lesz vacsorára - csillant fel a szeme. Nos, az asszony éppen annak volt a felesége, aki a pontyot megtalálta. Így történt, hogy még aznap este újra találkozott a két régi barát: a ponty és a teknős. Egymás mellett, a fazékban!</p></li>
<li>Na látod, jól rászedtelek - szólt a ponty.</li>
<li>Ez igaz, de én fogtalak meg hamarabb - válaszolta a teknős.</li>
<li><p>És egyszerre fövünk meg - semmiért!</p></li>
</ul>
<h2 id="petrika-meg-a-medve-román-népmese">Petrika meg a medve (Román népmese)</h2>
<p>Petrika, a pásztorfiú tízéves volt akkor, mikor először találkozott szemtől szembe medvével. Nem is akárhogy: Érdemes meghallgatni, hogyan.</p>
<p>A Kárpátokban, félelmetes, rideg sziklák tövében lakott Petrika családja. Azon a nyáron a fiú mindennap kihajtotta a hét borjút a közeli tisztásra. Petrika nagyon szerette ezt a tisztást. A titokzatos, mély és sötét völgyszorosból előkanyargó, zúgó Kígyó-patak itt pihen meg először, mielőtt egy kissé lejjebb beleömlene a folyóba.</p>
<p>Petrika nemigen merészkedett beljebb a sűrűbe. Ha egy-egy rakoncátlan borjú észrevétlenül följebb lopakodott a szűk völgyben, Petrika máris futott utána, és terelte vissza a tisztásra.</p>
<p>Azon a napon azonban két borjú is elkalandozott, mert Petrika nem ügyelt eléggé valami madárfészket lelt, azt igyekezett közelebbről megszemlélni. Föl is mászott a magas fára, és mire észbe kapott; a két borjú már mélyen benn járt a völgyben. Hű, mi lesz ebből?! Futott utánuk lélekszakadva. Egyszerre azon vette észre magát, hogy már fönn jár a szakadék szélén, a sűrű légsűrűjében, a sötét fenyvesben.</p>
<p>Egyszerre megnyugodott, mert meglátta a két borjút, a vöröset meg azt a csintalan tarkát. Már ott van a közelükben, már kerülne elébük, hogy visszafelé terelje őket, de akkor földbe gyökerezett a lába. Nem csoda! Egy hatalmas medve rontott neki a vörös borjúnak, és egyetlen csapással leterítette.</p>
<p>Először nem jött ki hang a torkán, aztán meg kétségbeesetten kiáltotta: - Ne bántsd! Az a borjú a miénk!</p>
<p>Nemcsak kiáltott, hanem már futott is a medve felé, és ráemelte pásztorbotját. A medve fölkapta a fejét, meglátta a fiút, bődült egy iszonyatosat, és neki a fiúnak. Petrika egy szempillantás alatt megfordult, eszeveszetten futni kezdett, aztán föl az első fenyőfára. A medve morogva utána.</p>
<p>Petrika most már bizakodva nézett a jövőbe, mert fönn volt jó magasan a fán. Az sem nyugtalanította túlságosan, hogy a medve rázza a fát. Hadd rázza, őt le nem rázza onnan. Legalábbis Petrika így gondolta.</p>
<p>Jól gondolta, mert nem rázta le. Annál rosszabb történt. A medve mászott fölfelé a fán. Ügyesen, gyorsan, mint a madárfészket rabló pajkos fiúgyermek. Vagy még annál is fürgébben. Már ott van Petrika alatt, már nyújtja feléje rettenetes mancsát.</p>
<ul>
<li>Jaj, édesanyám! - ordított föl a fiú rémülten.</li>
</ul>
<p>A medve az üvöltéstől ijedt-e meg, vagy letört egy ág alatta? Ki tudja? Elég az hozzá, hogy nagy zuhanással leesett a fáról, és sántikálva elügetett.</p>
<p>Petrika így mesélte el az édesapjának, mikor a tarka borjúval együtt leért a házukhoz. Nyilván így is esett meg a dolog. Petrika szaggatott elbeszélése után az édesapja azonnal indult föl a mondott helyre, ahol mindent úgy talált, ahogy Petrika elhebegte. Ott nyöszörgött a vörös borjú a szakadék szélén. A medve eltörte a gerincét. Le kellett szúrni, hogy ne kínlódjon tovább. És ott volt a fenyőfa is; mely megmentette Petrika életét. A fenyő törzséről a kérget végig lehántotta a medve karma.</p>
<p>Petrika igazat beszélt.</p>
<h2 id="az-oroszlán-és-a-pásztorfiú-phaedrus-meséje">Az oroszlán és a pásztorfiú (Phaedrus meséje)</h2>
<p>Vadászni ment az oroszlán; addig űzte a vadat az erdőn, míg egy hatalmas tövisbe nem hágott. Leült, megpróbálta kipiszkálni, kihúzni a fogával, de nem ment; inkább egyre jobban fájt, s egyre jobban dagadt a talpa.</p>
<p>Nagy keservesen kisántikált az erdőből egy rétre. Ott legeltette a pásztor a nyájat. Meglátta az oroszlán a pásztort, elindult feléje; remélte, hátha az majd segíteni tud rajta. A pásztor is meglátta az oroszlánt. Nagyon megijedt, keresett gyorsan egy zsenge báránykát, ölébe vette, azzal ment az oroszlán elébe, és mondta: - Ajándékul hozom neked ezt a zsenge bárányt, fogadd jó szívvel, és fejében kímélj meg engem is. Kíméld meg a nyájamat is.</p>
<p>Az oroszlán azonban ügyet sem vetett a zsenge bárányra, hanem csak a lábát, emelgette, talpát mutogatta, és nyöszörgött, hogy igen fáj.</p>
<p>A pásztor most már megértette, hogy az oroszlánnak valami baja van; letette a fűre a zsenge bárányt, lehajolt, és vizsgálni kezdte a vadállat lábát; csakhamar megtalálta benne a hatalmas tövist.</p>
<ul>
<li>Tartsd csak így a lábadat - mondta neki -, mindjárt hozok szerszámot, és segítek rajtad. Kicsit fájni fog, de hát fájdalom nélkül nem megy.</li>
</ul>
<p>Hozott egy árat meg egy fogót, és kiszedte a tövist.</p>
<p>Az oroszlán megrázta a lábát; egy kicsit még sajgott, de a nagy fájdalom már elmúlt, s a daganat is kezdett lohadni. A pásztor még ki is tisztogatta, jóféle bárányfaggyúval megkenegette a sebet, aztán útjára bocsátotta az oroszlánt.</p>
<p>Nem sokkal később farkasok támadták meg a nyájat, nagy dúlást vittek végbe benne, több mint a felét elpusztították.</p>
<p>A király, akié a nyáj volt, iszonyúan megharagudott, gondatlansággal vádolta a pásztort, hiába bizonykodott szegény, hogy egymaga nem bírhatott meg egy egész csorda éhes farkassal. A király kirendelte a bíróságot, a bíróság pedig elítélte a szegény pásztort. Az ítélet így hangzott: kötözzék össze, tegyék ki az árokpartra azon az úton, amelyiken az oroszlánok szoktak a folyóra járni; hagyják ott, és a többit majd elintézik az oroszlánok.</p>
<p>Így is történt, megkötözték és kitették a szegény pásztort; a nép meg, jó messzire onnét, fák és sövények mögé bújva leste, mi lesz. Látják, hogy jön egy oroszlán; megpillantja az árokparton heverő megkötözött embert, elbődült, és rohanni kezd a zsákmány felé. Rohan, aztán megtorpan, s ahelyett, hogy rávetné magát, kezdi a farkát csóválni, és kezd olyasformán dorombolni, mint a macska, majd odamegy a pásztorhoz, megnyalja a kezét, törleszkedik hozzá, elszaggatja a kötelékeit, aztán megrázza a sörényét, és fenyegetve iszonyút bődül.</p>
<p>Fut a nép hanyatt-homlok, szalad, s jelenti a dolgot a királynak.</p>
<p>Jön a király: látja, hogy ott ülnek egymás mellett, barátságban, az oroszlán meg a pásztor. Az oroszlán, ahogy észrevette a királyt, morogni kezdett, de a pásztor lecsendesítette.</p>
<ul>
<li>Uram király - mondta -, igazságtalan voltál hozzám, s egy szavamba kerülne, hogy az oroszlán rád ugorjon, és ízekre szaggasson. Jótettért jóval fizetett; most én is jót teszek veled, hogy eztán te is jóval fizess másoknak.</li>
</ul>
<h2 id="mese-az-aranykacsáról-m.-lewandowska-meséje">Mese az aranykacsáról (M. Lewandowska meséje)</h2>
<p>Fenn is nagy-nagy kékség, lenn is nagy-nagy kékség, mert lenn kéklik a Visztula, fenn meg az ég csillog-villog.</p>
<p>Itt fut fel emelkedőn a kis Tamka utca.</p>
<p>Valamikor régen itt járt egyszer Gáspár. Cipészlegény volt, de maga mezítláb járt, mert csak a szegények bocskorát talpalta.</p>
<p>Ment Gáspár az úton s vidáman tűnődött: &quot;Ha mindig így vándorolnék, tán az égbe is feljutnék! Aranycsillagot halásznék, jaj, akkor de gazdag lennék!&quot;</p>
<p>S ahogy megállt - mert elfáradt - meglátott egy ódon várat, s felcsendült egy furcsa nóta, mintha hegedű szólna: - Ha bátor vagy, ha erős vagy, megszerezheted magadnak itt az Aranykacsa kincsét! Ezer legény próbálta már - de hiába, inába szállt mindnek a bátorsága. Mind elszelelt - úgy futottak, hogy kis híján orra buktak, cipőt, bocskort is lerúgtak!</p>
<ul>
<li>No, énrajtam bocskor nincsen, megnézem hát azt a kincset, egy életem, egy halálom!</li>
</ul>
<p>Benn a várban, mint egy álom: csupa cipő, csupa bocskor! Gáspár nézte s úgy csodálta, hogy közben a mindenféle szörnyet, sárkányt meg se látta. Itt egy saru, ott egy csizma - így jutott el egy nagy tóhoz. Tó tükrén - az Aranykacsa, körös-körül - kincs ezernyi! Megszólal az Aranykacsa, szép hegedűhangon mondja: - Nesze, itt egy zsák pénz. Költsd el - de magadra, csak magadra! Alkonyatkor meg jöjj vissza, s ha fillér sem lesz zsebedben - neked adom minden kincsem!</p>
<p>Azzal eltűnt, mint a kámfor, s csak a pénzes zsákja maradt ott.</p>
<p>És vett Gáspár mindenfélét: szöget, cukrot, szép ruhákat! Meg körhintát! Hintót - hármat! Sok süteményt! Kismadarat! Amíg végül a zsebében csak egy huncut garas maradt.</p>
<p>S hát ott ült egy szegény koldus, s azt a huncut garast kérte, nyújtotta a kezét érte. Gáspár meg úgy megsajnálta, hogy a saját új cipőjét, kabátját is odaadta, ráadásnak a garasra.</p>
<p>Dörrent egyet! Villám lobbant! A vén kastély megrázkódott; megnyílt a föld; s a sok kincset mindenestől - hamm, benyelte!</p>
<ul>
<li>Bánom is én! - mondta Gáspár. - Mit ér az egész kincs, ha nem oszthatom meg mással?</li>
</ul>
<p>Varsó városában ma is létezik a Tamka utca. Mellette - az öreg kastély. Előtte - az Aranykacsa, régi idők emlékére.</p>
<p>Zeneiskola van itt ma, és a kacsa üldögélve hallgatja, hogy milyen szépen zeng ott benn a hegedűszó. Aki nekem el nem hiszi, maga járjon majd utána.</p>
<h2 id="hogyan-keletkezett-az-éjszaka-tupi-indián-mese">Hogyan keletkezett az éjszaka? (Tupi indián mese)</h2>
<p>Valamikor réges-régen még nem voltak énekesmadarak, a sötétség meg a folyók mélyén aludt, reggeltől estig és estétől reggelig egyvégtében sütött a nap. Abban az időben történt, hogy egy indiánnak nagyon megtetszett az óriáskígyó világszép leánya, el akarta venni feleségül.</p>
<p>A lány azonban így szólt az indiánhoz: - Csak akkor leszek a feleséged, ha megszerzed nekem a hajnalt, az alkonyatot és az éjszakát.</p>
<p>Az a szegény indián pedig nem is hallott még soha ilyen kívánságot.</p>
<ul>
<li>Azt akarom - mondta a lány -, hogy a nap, amikor véget ér, bealkonyuljon, az alkonyra következzék az éjszaka, az éjszakából meg hajnal virradjon.</li>
<li>Nem ismerem se a hajnalt, se az alkonyatot, se az éjszakát - szólt szomorúan az indián -, nem tudom megszerezni őket.</li>
<li>Küldj el apámhoz, az óriáskígyóhoz - mondta a lány -, segíteni fog majd rajtad.</li>
</ul>
<p>Erre aztán az indián felkereste a három legjobb barátját, és megkérte őket, induljanak az óriáskígyó földjére. Azok hárman pedig nyomban csónakra is szálltak, ötször öt napon át eveztek a folyón felfelé, mígnem megérkeztek az óriáskígyó házához. Az óriáskígyó meghallgatta, amit a lánya üzent, majd így szólt a három jóbaráthoz: - Szolgáim adnak nektek egy hatalmas kókuszt, vigyétek el a lányomnak, de útközben fel ne nyissátok, mert végetek lesz. Az indiánok megköszönték az ajándékot, vállukra emelték az óriási kókuszt, elhelyezték a csónakban, azután megindultak vissza. Hát ahogy haladtak nagy sebesen lefelé az árral, különös hangokra figyeltek fel.</p>
<ul>
<li>Mi lehet ez? - kérdezte az első barát.</li>
<li>Amondó vagyok, a kókuszból jön - szólt a másik.</li>
</ul>
<p>A harmadik meg behúzta az evezőjét a csónakba, mélyen előrehajolt, rászorította fülét a kókusz héjára, majd így szólt: - Bizony, a kókuszból hallatszik.</p>
<p>Fúrta kegyetlenül az oldalukat, hogy miféle zenebona árad abból a hatalmas kókuszból, de emlékeztek az óriáskígyó szavára, és nem merték megnyitni a héját.</p>
<p>Igen ám, de ahogy feltűnt a távolból az a tisztás, amelyen a táboruk állt, nem tudták többé legyőzni a kíváncsiságukat, és így szóltak egymáshoz: - Most már bizony fel kell törnünk ennek a kókusznak a héját, hátha valami csúf tréfát űzött velünk az óriáskígyó.</p>
<p>És mi történt ekkor?</p>
<p>Hát bizony alig nyitották meg azt a kókuszt, egyetlen szempillantás alatt baglyok, denevérek meg mindenféle éjjeli madarak szabadultak ki belőle pokoli zsivajgással, a folyóra és az erdőre meg azon nyomban ráborult a legsötétebb éjszaka.</p>
<p>Jajgatott akkor már a három jóbarát, de hát hiába jajgattak, annak az éjszakának soha többé nem akart vége szakadni.</p>
<p>A lány pedig otthon, a táborban így szólt ahhoz az indiánhoz, aki feleségül kérte: - Barátaid megszegték apám, az óriáskígyó szavát, el kell választanom az éjszakától a nappalt.</p>
<p>Fel is állt nyomban, s a tábor szélén a legszebb virághoz lépett, majd így beszélt hozzá: - Mától fogva madár leszel, ha felhangzik az éneked, az éjszakára megvirrad a hajnal.</p>
<p>És sorra a többi virágot is mind énekesmadárrá változtatta. Hát uramfia, mikor először felcsendült a hajnali madár éneke, nyomban pirkadni kezdett, aztán ahogy újabb és újabb madarak szólaltak meg, dél lett, a délre meg alkony következett, majd újra éjszaka, az éjszakára pedig ismét felvirradt a hajnal.</p>
<p>Örült az indián, hetedhét országra szóló lakodalmat csapott az óriáskígyó lányával. A három jóbarát meg úgy bűnhődött a kíváncsiságáért, hogy éppen a lakodalom napján majommá változott, s még ma is a fákon ugrál, ha meg nem halt.</p>
<h2 id="az-irigy-tapir-karibi-indián-mese">Az irigy tapir (Karibi indián mese)</h2>
<p>Történt pedig, hogy egy hatalmas erdőben elfogyott az ennivaló, éheztek az indiánok és az állatok is. Hiába kutatták fel az erdő minden zegét-zugát, sehol sem leltek táplálékra, lesoványodtak és elgyengültek valamennyien.</p>
<p>Egy napon az egyik indián elhullajtott banánhéjat és cukornád darabokat talált a földön. Nosza elindult hát a nyomon. Egyik ösvényről a másikra vezettek a nyomok, az indián bujkált a bokrok alatt, átkelt két patakon, mígnem felfedezett egy tapírt, amelyik kövéren és jóllakottan aludta az igazak álmát. Lélekszakadva futott a többiekhez, és elmesélte, amit látott.</p>
<p>Erre aztán felkerekedett valamennyi társa, siettek vissza a hírhozó indiánnal, hogy vallatóra fogják a tapírt, honnan szerzi az ennivalót.</p>
<ul>
<li>Derék tapír barátunk - szólt a legidősebb indián, ahogy megérkeztek -, éhezünk valamennyien, kérünk szépen, segíts rajtunk, mutasd meg azt a tisztást, ahová lakmározni jársz.</li>
</ul>
<p>A ravasz tapír azonban, alighogy felébredt, szörnyű siránkozásba kezdett.</p>
<ul>
<li>Jó indiánok - nyöszörögte -, jobban éhezem én, mint ti valamennyien, már a végét járom, azért is feküdtem be ide a bozótba.</li>
<li>De hiszen aludtál - mondták az indiánok.</li>
<li>Aludtam? - siránkozott a tapír - Bár aludtam volna, valósággal elbódultam, olyan éhes vagyok.</li>
<li>Éppen hogy kövér vagy, nem lehetsz te éhes - mondta az egyik indián.</li>
<li>Derék barátaim, tudatlanok vagytok - kesergett tovább a tapír -, az én fajtám, ha éhen pusztul, még akkor is kövérnek látszik.</li>
</ul>
<p>Látták az indiánok, hetet-havat összehord a tapír, csak hogy eltitkolja előlük az igazságot. Összedugták hát fejüket az állatokkal, és elhatározták, hogy a legügyesebb patkányt küldik titokban utána, fürkéssze ki, hova jár lakmározni.</p>
<p>A patkányt pedig nemhiába nevezték ám a legügyesebbnek. Négy nap és négy éjszaka szimatolt a tapír után, de az ötödik reggel aztán szagot fogott. A szag után meg már gyorsan haladt, egykettőre eljutott egy hatalmas fához.</p>
<p>Egy tisztás közepén állt ez az óriás fa, ágai tele voltak banánnal, cukornáddal, ananásszal, minden jóval, amit szemszáj megkíván. A tapír meg ott lakmározott alatta a lehullott gyümölcsökből.</p>
<p>A patkányt olyan éhség fogta el, alig győzte kivárni, amíg jóllakik a tapír. Akkor aztán előbújt a rejtekéből, felkúszott az ágak közé, és annyit evett, amennyi csak belefért a bendőjébe.</p>
<p>Akkor megvitte a csodálatos fa hírét, az indiánok az állatokkal együtt nyomban felkerekedtek, és árkon-bokron át siettek arra a tisztásra. Volt ott öröm, harsogtak bele még a távoli völgyek is.</p>
<p>Csakhogy nagyon magas volt az a csodálatos fa, az ágai meg vastagok és síkosak voltak, az indiánok nem tudtak felmászni rá. A lehullott gyümölcs pedig a fél fogukra sem volt elég.</p>
<ul>
<li>Kivágjuk - mondta az egyik indián -, elő a baltákkal, lássunk munkához.</li>
</ul>
<p>Éjt nappallá téve dolgoztak az indiánok, csattogott a sok balta a fa törzsén, de olyan vastag és szívós volt a törzs, hogy nem akart kidőlni.</p>
<ul>
<li>Megszomjaztam - mondta az egyik indián.</li>
<li>Én is nagyon megszomjaztam - mondta a másik.</li>
</ul>
<p>Erre az állatok tökhéjat gyűjtöttek, azzal siettek a folyóhoz, hogy vizet hordjanak bennük az indiánoknak.</p>
<p>És uramfia, mi történt egyszerre?! Hát bizony beállított arra a tisztásra a tapír.</p>
<ul>
<li>Derék barátaim - kiáltotta nagy ravaszul -, ti aztán ügyesek vagytok, lakmározhatunk végre valamennyien.</li>
</ul>
<p>Az indiánok egyetlen szóval sem válaszoltak, a tapír meg mintha mi sem történt volna, beállt a vízhordók közé, hogy ő is segítsen.</p>
<p>Ekkor a legöregebb indián így szólt: - Adjatok egy szitát a tapírnak, ő majd abban hordja nekünk a vizet.</p>
<p>Alighogy elballagott a tapír a szitával, nagy recsegve kidőlt végre a fa. Az indiánok teleszedték növényekkel és gyümölccsel a tarisznyájukat, és boldogan megindultak hazafelé.</p>
<p>Otthon aztán elültették a növényeket meg a gyümölcsöket, virágzó ültetvényt létesítettek maguknak, hogy ne kelljen éhezniük többé.</p>
<p>Az irigy tapír pedig azóta is meri a szitába a vizet, ha már meg nem halt.</p>
<h2 id="az-elvarázsolt-óriás-norvég-népmese">Az elvarázsolt óriás (Norvég népmese)</h2>
<p>Ingeborg királylány nagyon megszeretett egy Tritil nevű parasztlegényt, és gazdag kérőit sorra kikosarazta. Egyszer megtudta a titkot az öreg király, és szörnyű haragra gerjedt. Maga elé hívatta a legényt, és így szólt hozzá: - Ha meg tudod mondani, mire gondolok én most ebben a pillanatban, tiéd lehet a lányom, de ha nem, leüttetem a fejedet!</p>
<p>A lánya könyörgésére enyhített a szigorúságán, és egyévi gondolkodási időt adott a fiúnak, de megígértette vele, hogy amíg a feltételt nem teljesítette, be se teszi a lábát a palotába.</p>
<p>Tritil tanakodott, mit is tehetne, és végre elhatározta, hogy a bölcsességéről és kegyetlenségéről híres Nipu - hegyi óriáshoz fordul segítségért. Hosszú, fáradságos vándorlás után elérkezett az égbe meredő Nipu - szikla tövébe, fejszéjével lépcsőket vágott, úgy kapaszkodott fel a barlanghoz. Az óriás nem volt otthon, Tritil hát elbújt az ágy alatt, hogy ott várja meg. Nem kellett sokáig várnia. Jött a félelmes óriás, döngő léptekkel, a hegyeken át; és már odakinn megérezte az emberszagot. Bekiáltott a barlangba: - Hé, ki vagy, bújj elő, emberi fajzat!</p>
<p>A legény előbújt, és megállt előtte, szempillája se rebbent.</p>
<ul>
<li>Hogy mertél a házamba lépni hívatlanul?! - förmedt rá az óriás - Ezért most halállal lakolsz!</li>
<li>Tudom - mondta Tritil -, de kérlek, ha meg kell halnom, gyorsan végezz velem.</li>
<li>Nem sietős - felelte a Nipu - hegyi -, ezt az éjszakát még neked ajándékozom. Válassz, hol akarsz aludni: a földön vagy mellettem az ágyban?</li>
</ul>
<p>A legény az ágyat választotta, és aludt, mint a tej. Reggel arra ébredt, hogy az óriás ott áll az ágya előtt, és hahotázik.</p>
<ul>
<li>Dehogy ütöm le a fejedet, kár volna érte! Ilyen bátor fickóval még sose volt dolgom. Kelj fel, barátom, és mondd el, mi hozott ide.</li>
</ul>
<p>No, a fiú nem kérette magát, elbeszélt mindent, és az óriás mindjárt megmondta, amit tudni kívánt.</p>
<ul>
<li>A király, amikor előtte álltál, ezt gondolta magában:</li>
<li>&quot;Ördög vigye, alighanem ez a parasztfiú lesz a vőm!&quot;</li>
</ul>
<p>Mondd meg neki bátran, és ha tagadja, szegezd mellének ezt a lándzsát. Ha megkapod a királylányt, hívj meg engem is a lakodalomba.</p>
<p>Tritil hálásan megköszönte a tanácsot és elbúcsúzott. Úgy történt minden, ahogy a nagy tudományú óriás megmondta. A király előbb tagadott, de a lándzsától megijedt, és bevallotta az igazat. Kitűzték a lakodalom napját, és Tritil meghívta a Nipu - hegyi bozontos óriást, maga mellé ültette a díszhelyre, és etette-itatta, lakoma után pedig megkérdezte tőle, mit adhatna neki jutalmul a segítségért.</p>
<ul>
<li>Azt kérem jutalmul, hogy megcsókolhassam a menyasszonyodat - felelte az óriás, és a vőlegény beleegyezett. Abban a pillanatban, hogy a szép menyasszonyt megcsókolta, a félelmes óriás deli királyfivá változott. Hét esztendővel azelőtt egy gonosz boszorkány elvarázsolta, és arra ítélte, hogy mindenkit meg kelljen ölnie, aki fél a haláltól.</li>
</ul>
<p>Így aztán kettős örömünnep lett a lakodalom napja, táncoltak kivilágos kivirradtig, és ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.</p>
<h2 id="a-kapzsi-indiai-népmese">A kapzsi (Indiai népmese)</h2>
<p>Élt messze Indiában, az óceán partján egy gazdag paraszt, olyan kapzsi és zsugori ember, hogy messze földön híre járt.</p>
<p>Egyszer kókuszdiót kívánt. Fogott egy ezüstpénzt, és kiment a piacra.</p>
<ul>
<li>Mennyiért méred a kókuszdiót? - kérdezte az első árustól.</li>
<li>Négy rézpénzért.</li>
<li>Nem tudod-e, hol adnak három rézpénzért? - kérdezte a zsugori.</li>
<li>De tudom. Itt ni, a szomszédban.</li>
</ul>
<p>Ment az ember a másik árushoz. Attól meg két rézpénzért akart venni. Az árus egy harmadikhoz küldte.</p>
<p>Végül talált egy olyan árust, akitől egy rézpénzért vehetett volna kókuszdiót. De attól meg azt kérdezte: - Nem tudod-e, hol adnak ingyen kókuszdiót? Van ugyan pénzem, de sajnálom kókuszdióra költeni.</p>
<p>Azt felelte az árus: - Ott ni, a tengerparton, látod azokat a kókuszpálmákat? Eredj oda, mássz föl, szedj magadnak, azt ingyen adják.</p>
<p>Megörült a kapzsi ember, futott a tengerhez, fölmászott egy kókuszpálmára, és le akarta szakítani a legszebbik kókuszdiót. Húzta, cibálta, de nem bírt vele: erősen odanőtt az ághoz. Rántott rajta egy nagyot, de csak nem tudta letépni, hanem a lába megcsúszott a pálma törzsén, majdnem leesett.</p>
<p>A kókuszdióba kapaszkodott, úgy lebegett ég és föld között. Szerencsére egy elefánthajcsár haladt el elefántjával a pálmafa alatt.</p>
<ul>
<li>Segíts rajtam, jóember! - rimánkodott neki a magasból a kapzsi - Állítsd a fa alá az elefántodat, mássz föl a hátára; és vegyél le! Tíz ezüstpénz a jutalmad!</li>
</ul>
<p>Az elefánthajcsár megtette, amit kért. Fölállt az elefánt hátára, s megfogta az ember lábát, hogy lesegítse.</p>
<p>De abban a pillanatban az elefánt elunta a dolgot, elsétált a fa alól, s most már a hajcsár is ott függött a levegőben, a kapzsi ember lábába kapaszkodva.</p>
<ul>
<li>El ne engedd a kókuszdiót! Tízezer ezüstpénzt adok, ha nem engeded el! kiáltotta kétségbeesetten a kapzsinak.</li>
</ul>
<p>Amikor az a tízezer ezüstöt meghallotta, majd eszét vesztette. &quot;Tízezer ezüst! - gondolta. - Hiszen annyiért ezer meg ezer kókuszdiót vehetek! Én meg ezt az egyet szorongassam?&quot;</p>
<p>És elengedte.</p>
<p>Mind a ketten a tengerbe estek, s talán még máig is úsznak, ha ki nem mentették őket.</p>
<h2 id="a-fenyőtobozok-orosz-népmese">A fenyőtobozok (Orosz népmese)</h2>
<p>Élt egyszer két testvér, az egyik gazdag, szegény a másik. A gazdag kupeckedéssel szerezte a vagyonát, adott-vett, sok embert lóvá tett. A szegény meg a munkájából tengődött.</p>
<p>Egyszer a kupec disznókat vitt eladni a székvárosba. Nem tudta a disznait jó haszonnal eladni, hát visszavitte. Kérdezte a szegény: - Szerencsével jártál-e? - Nem én! - felelte a gazdag. - Nincs jó ára a disznónak. - Hát minek van jó ára?</p>
<p>Mérges volt a gazdag testvér, hogy annyit faggatózik az ágrólszakadt. Azt felelte nagy mérgében: - A fenyőtoboznak!</p>
<p>Szaladt haza a szegény ember a feleségéhez nagy lelkendezve: - Gyerünk, asszony, az erdőre! Azt mondja a testvérem, jó pénzt adnak Moszkvában a fenyőtobozért. Szedjünk egy szekérderékkal!</p>
<p>Úgy is tettek. Aztán elszekereztek Moszkvába, messze volt nagyon, félnapi szekérút. Egyenest a piactérre hajtottak.</p>
<p>Álltak a szekér mellett, álldogáltak, de bizony nem kérte senki a portékájukat. Még ki is nevették őket!</p>
<p>Egyszer csak maga a cár sétált arrafelé. Meglátta a szegény embert meg a hitvány portékáját. Szóba elegyedett vele: - Mit árulsz, ember? - Fenyőtobozt. - Aztán minek? - A testvérem azt mondta, jó pénzt adnak érte a városban. - Kicsoda a testvéred?</p>
<p>Megmondta a szegény ember. Ismerte a cár a gazdag kupecet, messze földön híres volt a csalásairól. Gondolt egyet a cár.</p>
<ul>
<li>Ne félj, testvér! - biztatta. - Elkel ma a portékád. Akárki kéri: egy ezüstrubelt kérj darabjáért!</li>
</ul>
<p>Azzal visszament a palotájába, és kiadta a parancsot: délre a város minden lakosa egy-egy fenyőtobozt vigyen neki ajándékba.</p>
<p>Törték a fejüket az emberek: hol vegyenek fenyőtobozt? Egyszer csak híre futott: a piacon egy egész szekérrel árul egy ember. Szaladtak a piacra, egy szempillantás alatt megvették a szekér fenyőtobozt. Szekérderék pénz gyűlt belőle, alig győzte számlálni a szegény ember.</p>
<p>Amikor odahaza elmondta a testvérének, milyen szerencsével járt, az majd megpukkadt irigységében. Futott az erdőre, megrakta mind a három szekerét tobozzal, hajtott, a városba.</p>
<p>Ott álldogált a piacon három kerek napig, de álldogálhatott! Nem vett tőle tobozt senki. Akkor nagy mérgesen hazakocogott.</p>
<h2 id="a-majom-és-a-leopárd-afrikai-népmese">A majom és a leopárd (Afrikai népmese)</h2>
<p>A leopárd olyan falánkul vadászott az erdőben, hogy egykettőre mindent fölfalt és már nem volt többé mit vadásznia. Éhen kóborolt a fák közt, mikor találkozott a majommal, és elpanaszolta neki a baját.</p>
<ul>
<li>Tudod, mit? - mondta neki a majom - Tégy úgy, mint én: csapj, föl mutatványosnak.</li>
<li>Hát az meg mi? - hüledezett a leopárd, aki nem volt valami világlátott jószág.</li>
<li>A mutatványos az, aki mutogatja magát a népeknek - magyarázta a majom. - Magát is, meg a tudományát is. Mindenféle fortélyokat, amiken nevetni meg ámulni lehet.</li>
<li>Most már értem - mondta a leopárd, és csatlakozott a majomhoz.</li>
</ul>
<p>Attól fogva együtt járták a világot. Mentek városról városra, faluról falura; fölütötték a sátrukat, és meghirdették az előadást.</p>
<p>A leopárd összecsattantotta a cintányérját, és kiállt a porondra.</p>
<ul>
<li>Nagyérdemű, tisztelt publikum! - kiáltotta. - Én vagyok a híres-nevezetes leopárd, akinél nincs díszesebb és tarkább állat a világon. Szépségem messze földön híres, és nem akadt még ember, aki meg bírta volna számolni, hány különböző folt van a bőrömön. Olyan híres-nevezetes a szépségem, hogy a múltkor még a király is megnézett. Elhatározta, hogy ha majd kimúlok ebből a világból, az én bőrömből fog kesztyűt csináltatni magának. Tessék, tessék, hölgyek és urak, diákok, katonák, kukták és szakácsok, jó mulatást kívánok!</li>
</ul>
<p>Jöttek-mentek a népek, egy-egy percre megálltak a leopárd előtt, nézegették, hogy milyen tarka, milyen foltos, aztán vállat vontak és továbbmentek. Mentek egyenest a majom sátra felé, anélkül, hogy akár egy fityinget is adtak volna a leopárd látásáért. A majom is kint állt a sátra előtt egy kis pódiumon, és így hirdette magát: - Halló, halló, urak; népek, tudomásul vegyétek, nagy hírt mondok ez egyszer megérkezett Gilbert mester, aki egyszerű majom bár, épülésetekre szolgál, mivel nagy a tudománya! A fél világot bejárta, most kelt át a tengeráron, hajó hozta, s nem egy: három, mivel egy hajó gyomrába nem fért be a tudománya. Ebből pedig, ahogy illő, ennyi legyen ízelítő, úgyhogy ami puszta szó, csak itt kint szó, bent való: szemetekkel látható, hogyha jegyet váltotok sorra, s besétáltok a sátorba. Lesz tehát bent bukfenc, torna, bűvészkedés ezerfajta, tánc kötélen, karikán, szaltó tüzes paripán, és ez a sok csoda mind potom olcsó: hat fitying, s ha nem tetszett a mulatság, mind a hatot visszaadják!</p>
<p>Csak úgy tolongott befelé a nép, s odabent a majom úgy elszórakoztatta őket, hogy kimenetkor senkinek sem jutott eszébe visszakérni a pénzt.</p>
<p>Látja a leopárd, hogy a majom zsákja tele pénzzel, az övé meg lapos, mint az éhes csikasz horpasza. Kérdi a majomtól, mi az oka a sikerének, s ő viszont miért vall kudarcot.</p>
<ul>
<li>Ó, barátom - mondja a majom -, nagy a te oktalanságod! Mint némely üresfejű, ostoba ember, te is azt hiszed, hogy elég cifrán öltözködni, s máris meghódítottuk a világot. Jól jegyed meg: nem a ruha teszi az embert; s egy maroknyi ész többet ér a világ valamennyi díszruhájánál.</li>
</ul>
<h2 id="meddig-él-a-szarka-magyar-népmese">Meddig él a szarka? (Magyar népmese)</h2>
<p>Élt egyszer egy gróf, aki nagyon megáhította a vadhúst, de bizony a vadásza megbetegedett, azt nem küldhette ki az erdőre. Azt mondta hát a csalafinta kondásának:</p>
<ul>
<li>Hallod-e, te kondás, ugorj ki az erdőre, lőjél nekem valami vadat!</li>
<li>Jó, megyek, megyek.</li>
</ul>
<p>Kiment az erdőre a kondás. Ahogy kiért, nemsokára megpillantott két szép suta őzet, le is puffantotta őket. Gondolta, nagyon jó lesz ez neki otthon, hazavitte magának.</p>
<p>Meg sem pihent, megint kiugrott az erdőre. Ott járkált, ott járkált, de nem látott egyebet, csak egy kis szarkát. No, azt megfogta, vitte a grófnak.</p>
<ul>
<li>No, te kondás, lőttél-e valamit?</li>
<li>Csak egy kis szarkát hozok, de azt is alig bírtam megfogni, egy fél napig vadásztam rá.</li>
<li>No, jó lesz ez is. Már régóta szerettem volna megtudni, meddig él a szarka, majd most kipróbálom.</li>
</ul>
<p>Kalitkát hozatott a gróf, beletette a kis szarkát.</p>
<p>Élt az udvarban egy ember, akit a gróf nem szívelt, hát azt mondta neki: - Ide figyelj, az lesz a gondod ezek után, hogy ezt a szarkát friss vízzel, étellel ellásd, a kalitkáját tisztogasd. Csak azt a szót ki ne mondd nekem, hogy megdöglött a szarka, mert nyomban felakasztatlak.</p>
<p>Búslakodott az ember, de azért őrizte a szarkát, etette-itatta, tisztogatta a kalitkáját. Mindent megtett, csak hogy a szarka el ne pusztuljon.</p>
<p>Telt-múlt az idő, hát egyszer felfordult a szarka. A szerencsétlen ember csak ült nagy bánatosan, nem tudta, hogy menjen a grófhoz. Meglátta a csalafinta kondás.</p>
<ul>
<li>Miért lógatod a fejed?</li>
<li>Nagy az én bánatom: megdöglött a szarka, és ha kimondom ezt a szót a grófnak, a fejemet veszi.</li>
<li>Ide figyelj: megér neked kétszáz forintot, ha elmarad az akasztásod?</li>
<li>Meg bizony.</li>
<li>No, adjál kétszáz forintot, és a hajad szála sem görbül meg, elintézek helyetted mindent simán.</li>
</ul>
<p>Kereskedett az ember a zsebében, odaadta a kondásnak a pénzt.</p>
<p>Ment aztán a kondás a grófhoz hamarjában. Mikor az ajtóhoz ért, bekopogott.</p>
<ul>
<li>No, mi van, kondás?</li>
<li>Baj van, tisztelt gróf úr, nem eszik a szarka.</li>
<li>Nem?</li>
<li>Se nem eszik, se nem iszik.</li>
<li>Akkor mit csinál?</li>
<li>Fekszik.</li>
<li>Fekszik? Mozog talán, vagy röpköd?</li>
<li>Se nem mozog, se nem röpköd.</li>
<li>Te szamár, hisz az akkor meg van dögölve!</li>
<li>Hej, gróf úr, maga mondta ki, hogy döglött, hát nem lesz akasztás!</li>
<li>Hát nem, a szavamat megtartom. De most már tudom, meddig él a szarka: míg meg nem döglik.</li>
</ul>
<h2 id="a-róka-és-a-gólya-altáji-népmese">A róka és a gólya (Altáji népmese)</h2>
<p>Egyszer találkozott a róka a gólyával. A róka becsmérelve nézett végig a gólyán: - Ó, te szegény gólya, neked csak két lábad van?</p>
<p>A gólya ámulva nézte a rókát, amelynek egy, kettő, három, négy lába volt, s a csodálkozástól eltátotta a csőrét. A róka újból megszólalt: - Ó, te szegény gólya, most látom, neked egyetlen fogad sincs! Nekem viszont negyvenkét fogam, száz agyam, négy lábam, két fülem és egy csodaszép farkam van.</p>
<p>A gólya nagyon megdöbbent. Gondterhelten kinyújtotta a nyakát, és amikor szétnézett, meglátott a távolban egy embert.</p>
<ul>
<li>Jaj, tisztelt róka, jön a vadász!</li>
</ul>
<p>Erre a róka, iszkiri, behúzott farokkal eltűnt egy borzlyukban. A gólya is követte.</p>
<p>A vadász azonban észrevette őket, odament a lyukhoz, és ásni kezdett.</p>
<ul>
<li>Jaj, róka, nagy róka, a vadász közeledik! Neked négy lábad, negyvenkét fogad és száz agyad van. Süsd ki hát, hogyan menekülhetünk!</li>
<li>Süsd ki te! Az én agyam szétszóródott a szélben.</li>
</ul>
<p>Amikor a vadász majdnem teljesen kiásta a lyukat, hosszú lábánál fogva kihúzta a gólyát. A gólya szárnyai az ijedtségtől teljesen megbénultak, erőtlenül lógtak; szemei üvegesen meredeztek.</p>
<p>&quot;Úgy látszik, megfulladt a lyukban&quot; - gondolta a vadász, oldalra dobta a gólyát, és tovább ásott. Aztán egyszerre előtűnt a róka remegő és reszkető bozontos farka is.</p>
<p>A vadász ügyesen elkapta, kihúzta a rókát a lyukból. Agyonütötte, bőrét lenyúzta, és beletette a vadásztáskájába.</p>
<p>&quot;Majd otthon sapkát varrok a lábakból, a farkát ostornyélnek kötözöm, bundájából pedig szép körgallért készítek; a gólyát is hazaviszem, jó falat lesz a kutyáknak&quot; - tervezgette magában.</p>
<p>De amikor a vadász dolgavégzetten a gólyához fordult, nem találta. Fent repült már az égen, olyan magasan, hogy egy nyílvessző sem érhette volna utol.</p>
<p>Így járt a négylábú, negyvenkét fogú, százagyú róka.</p>
<p>A gólyának se foga, se négy lába, s csak egy agya volt, de mégis megmenekült az embertől.</p>
<h2 id="a-bölcs-öregember-magyar-népmese">A bölcs öregember (Magyar népmese)</h2>
<p>Élt egyszer egy szegény legény. Alig múlt el a lagzija, elvitték katonának. Három évig szolgálta a császárt, de szabadságra egyetlenegyszer sem engedték haza. Búsult is eleget. Azt sem tudta, él-e, hal-e az ő kedves szép felesége.</p>
<p>Telt-múlt az idő, majd három év multával azt mondták neki, hogy mehet, letelt a szolgálat. Ment nagy boldogan hazafelé. Gyalogolt rengeteget a végtelen országúton, nagyon elfáradt. Jól esteledett is már, hát úgy gondolta, szállást kér. Meglátott egy kis házat a falu szélén, bent égett a petróleumlámpa. Bekopogtatott.</p>
<ul>
<li>Adjon isten jó estét!</li>
<li>Adjon isten, vitéz úr, magának is!</li>
<li>Gazduram, nagyon messziről jövök, és nagyon messzire visz az utam, adjanak szállást éjszakára, mert rám esteledett. Meg a csizma is feltörte a lábamat.</li>
<li>Jól van, vitéz úr, kerüljön beljebb! Törölj neki, asszony, helyet, kínáld meg szalonnával, kenyérrel, vereshagymával!</li>
<li>Elfogadom a szíves kínálást, mert bizony éhes is vagyok.</li>
</ul>
<p>Ahogy eszegettek, beszélgettek erről-arról. Egyszer csak észrevette, hogy egy öregember ül a sámlin a kályha mellett, de meg sem szólal. Rácsodálkozott a katona.</p>
<ul>
<li>Gazduram, az öreg talán néma, hogy meg se mukkan?</li>
<li>Hej, vitéz úr, vitéz úr, dehogy néma! Ő csak pénzért szól, egy aranyért mond egy mondatot.</li>
<li>Hű, még ilyet sem hallottam, hogy valaki csak aranyért beszéljen!</li>
</ul>
<p>Kotorászott a zsebében, megtalált egy aranyat. Odanyomta az öreg markába.</p>
<ul>
<li>No, öreg, itt az arany, mondjon érte valamit!</li>
<li>Hát, édes fiam, kinek mi szép, szép az annak.</li>
<li>Hm, hm, igaz lehet ez a bölcs mondás. Nyúlkált a zsebébe, megint kivett egyet.</li>
<li>No, öreg, mondjon ezért is valamit!</li>
<li>Édes fiam, amid van, soha el ne tagadd!</li>
</ul>
<p>&quot;Hm - gondolta a katona -, szép, szép a mondás, de egy aranyamba került.&quot; Eltöprengett rajta.</p>
<p>&quot;Mindegy, odaadom az utolsót is. Aranyam még lehet, de hátha ilyen bölcs emberrel már soha nem találkozom.&quot; Azt is a markába nyomta az öregnek.</p>
<ul>
<li>No, öregem, mondjon még valamit az utolsó aranyamért!</li>
<li>Édes fiam, az esti haragot hagyd reggelre!</li>
<li>No, öregem, ez is bölcs mondás. Ha volna még aranyam, adnék többet is.</li>
<li>Édes fiam, elég ez a három mondás neked egy életre.</li>
</ul>
<p>Azzal lefeküdtek.</p>
<p>Reggel folytatta a fiatalember az útját, iparkodott, hogy mielőbb hazaérjen, megláthassa a feleségét, akit három éve otthagyott. Egyszer hogy, hogy nem, egy szép virágos réten keresztül vezetett az útja. Hát mit lát a rét közepén? Egy loncsos fülű, nagy szamarat meg egy szép lányt. Az a szép lány ott simogatta, ölelgette, csókolgatta a szamarat. Bosszankodott erősen.</p>
<ul>
<li>Hogy ölelhet ez a szép lány ilyen csúf állatot? Megüssem, megriasszam őket? Ej, nem teszem!</li>
</ul>
<p>Eszébe jutott, mit mondott az öreg: kinek mi szép, szép az annak. Menne tovább, a szamár meg utána, de nyomban királyfinak változott.</p>
<ul>
<li>Hallod-e, katona, nagyon rendes ember vagy. Nem bántottál, mint a többi utas. Ők bizony ütöttek, csúfoltak bennünket. Itt egy zacskó arany, legyen a tiéd, mert én elvarázsolt királyfi voltam, a te jóságod szabadított fel.</li>
</ul>
<p>A szegény fiatalember annyira elcsodálkozott, hogy meg sem köszönte az aranyakat, ment tovább. Egy nagy, rengeteg erdőn keresztül vitt az útja. Már jól sötétedett, mikor rablók kerültek az útjába. Azt mondják: - Mit viszel, katona? Mi van a tarisznyádban? - Arany. - Hahaha! - kacagtak, dőltek erre, dőltek arra, hogy egy szegény bakának honnan lenne aranya. Elengedték. Örült a katona, mert eszébe jutott az öregember második mondása: amid van, el ne tagadd. Nagyon örült, hogy hallgatott a tanácsra, nem hallgatta el az aranyat.</p>
<p>Mire hazaért, besötétedett. Égett a lámpa a házában, ő meg bekukucskált az ablakon. Hát mit látott, mint a feleségét, ahogy egy takaros fiatalembert ölelgetett, csókolgatott. Ráadásul az ő régi jó puskáját nekiadja.</p>
<ul>
<li>Hű, a lelkére kötöttem, hogy őrizze meg a puskámat, senkinek a világért oda ne adja... Mit csináljak? Belőjek?</li>
</ul>
<p>Dühöngött magában, ette a méreg, de hopp, eszébe jutott az öregember harmadik tanácsa: az esti haragot hagyd reggelre. No, ezzel lecsillapodott. A fiú meg bentről kihussant az ajtón, szaladt a puskával.</p>
<p>Bement a katona, a felesége mindjárt a nyakába borult.</p>
<ul>
<li>Drága, édes uram, csakhogy megjöttél!</li>
</ul>
<p>Csókolta jobbról, csókolta balról, de a katonának mégsem lett jókedve.</p>
<ul>
<li>Nagyon fáradt vagyok, hagyjál pihenni, nagyon fáradt vagyok.</li>
<li>Jól van, feküdj le! De eszel-e?</li>
<li>Nem, csak pihenni akarok.</li>
</ul>
<p>Még az evéstől is elment a kedve, ahogy a fiatalembert látta.</p>
<p>Korán reggel kelt, mert nem tudta lehunyni a szemét, nem tudott aludni. Odaszólt a feleségének: - Édes feleségem, megvan-e még a puskám? - Jaj, édes uram, este adtam oda az öcsémnek, hogy rejtse el, dugja el, nehogy valaki itt találja nálam.</p>
<p>No, akkor ölelte a feleségét, és eszébe jutott az öregember harmadik mondása: az esti haragot hagyd reggelre. Talán még ma is csókolja, ha bele nem fáradt.</p>
<h2 id="három-örökség-magyar-népmese">Három örökség (Magyar népmese)</h2>
<p>Volt egyszer egy szegény ember, volt neki három fia. Mikor eljött a halála órája, ágyához hívatta mind a hármat.</p>
<ul>
<li>No, fiaim, ami vagyonom van, rátok hagyom.</li>
</ul>
<p>Volt egy kaszája, egy kakasa meg egy macskája.</p>
<ul>
<li>Egyikteké lesz a kasza, a másiké a kakas, a harmadiké a macska.</li>
</ul>
<p>Ahogy az öreg ezt elmondta, lehunyta a szemét, föl sem nyitotta többet. A legények meg vakarták a fejüket.</p>
<ul>
<li>Mit csináljunk ezzel a furcsa vagyonnal?</li>
</ul>
<p>Akire a kaszát hagyta, elindult világnak. Úgy gondolta, addig megy, míg olyan országba ér, ahol nem ismerik a kaszát. No, sok talpalás után meg is találta azt az országot. Ott bizony ágyúval lövöldözték a gabonát. De sehogy sem volt jó, mert ahol hajlatban volt a búza, ott a kalászát vitte le az ágyúgolyó; ahol meg dombon volt, ott a töve alatt ment el. A legény meg csak nézte, mit művelnek a drága gabonával.</p>
<ul>
<li>Mit csinálnak maguk?</li>
<li>Aratunk.</li>
<li>Nem így kell aratni!</li>
<li>Hát hogy?</li>
</ul>
<p>Elővette a kaszát, és szép rendben dőlt a kalász.</p>
<p>Hej, nagyon megörültek az emberek, mentek egyből a királyhoz, elújságolták micsoda szerszámot hozott a legény. A király sok-sok pénzért megvette a kaszát a legénytől. Attól fogva a kovácsokkal ott is csináltattak kaszát, kaszával arattak.</p>
<p>A legény mikor hazajött, mutatta a testvéreinek a zsákot. Nézzétek, milyen temérdek pénzt kaptam a kaszáért!</p>
<p>Akkor a középső legény indult el országot-világot próbálni a kakasával.</p>
<ul>
<li>No, én addig megyek, míg olyan országba érek, ahol a kakast nem ismerik.</li>
</ul>
<p>Ment, ment egyik országból a másikba, de mindenütt látott kakasokat, sok helyen még a torony tetején is azok begyeskedtek. Már elkoptatott hét pár csizmát, mikor végre olyan országba érkezett, ahol nem ismerték a kakast.</p>
<ul>
<li>Kérdezték tőle egyre-másra:</li>
<li>Mi az a furcsa állat a hónod alatt, te legény?</li>
<li>Ez bizony időjós.</li>
<li>Hogy jósolja az időt?</li>
</ul>
<p>Ez mindig jelzi, ha hajnalodik.</p>
<p>Vitték a királynak a jó hírt, az meg drága pénzen megvette a kakast a fiútól. A legény aztán szedte a lábát szaporán hazafelé, hogy eldicsekedjen a szerencséjével.</p>
<ul>
<li>Nézzétek, mennyi pénzt kaptam!</li>
</ul>
<p>No, a harmadik fogta a macskát.</p>
<ul>
<li>Én is útnak indulok az örökségemmel. Addig meg sem állok, míg olyan országba érek, ahol a macskát nem ismerik.</li>
</ul>
<p>Ahogy ment, mendegélt egyik országból a másikba, egy országban annyi egeret látott, hogy mindenfelé szaladgáltak, alig lehetett tőlük menni is. A legény megkérdezte: - Miért van maguknál ennyi egér? - Miért, miért? Nem tudjuk pusztítani, mit csináljunk vele? Hát az micsoda ott a nyakában? - Ez az egerek királya. - Az egerek királya? Aztán hogy királyoskodik az egereken? - Ez úgy, hogy minden egérnek parancsol. - Akkor gyerünk a királyhoz!</p>
<p>Elmentek a királyi kastélyba. Bizony ott is annyi egér szaladgált, mozdulni sem lehetett tőlük. Még az asztalon is futkároztak. A legény eleresztette a macskát. Az hozzáfogott fogdosni az egereket. Míg éhes volt, megette, azután meg csak rakásra hányta. A királynak nagyon tetszett.</p>
<ul>
<li>No, ez kipusztítja egykettőre az egereket a palotából! Megfizetett a legénynek nagyon jól, amiért a macskát otthagyta.</li>
</ul>
<p>No, a macska teljesítette szépen a feladatát, fogdosta az egereket, de egyszer aztán megszomjazott. Elkezdett nyávogni, nézett a királyra is, a királynéra is.</p>
<ul>
<li>Mit akar ez?</li>
</ul>
<p>Kiszaladtak a palotából, szóltak a katonáknak:</p>
<ul>
<li>Húzzatok ide nagyon gyorsan egy ágyút! Azt a szobát, ahol a macska tanyázik, szét kell lőni! Ki tudja, mit akar, miért nyávog, úgy néz ránk, talán bennünket is meg akar enni!</li>
</ul>
<p>Beledurrantottak a szobába, a macska ijedtében kiugrott az ablakon, elszaladt, a király meg örömében rikkantott egy nagyot:</p>
<ul>
<li>Nem baj, ha elszaladt is, csak hogy megmenekültünk tőle! Most már nem jön vissza!</li>
</ul>
<p>A legény pedig hazaért, mutatta a bátyjainak, milyen jól járt ő is, milyen summát kapott a macskáért.</p>
<p>A három testvér azóta is boldogan él a pénzéből, ha meg nem halt.</p>
<h2 id="a-gazella-és-a-kígyó-afrikai-népmese-luba-törzs">A gazella és a kígyó (Afrikai népmese; luba törzs)</h2>
<p>Az emberek gazellát láttak a fák között, fogták a puskájukat, késüket, nyilukat, s utána mentek. Sokáig üldözték a szegény állatot. A gazella jajveszékelve menekült: - Meg akarnak ölni! Meg akarnak ölni! Nem találom megmentőmet! Nem találom megmentőmet!</p>
<p>Egy termeszvár felé rohant. Ott egy mérges kígyót talált; az így szólt hozzá: - Íme, én vagyok a te megmentőd! Amikor üldöznek, mindig csak fuss hozzám.</p>
<p>A gazella igen-igen hálálkodott. „Végre igazi barátra találtam” - gondolta magában.</p>
<p>Egy vadászkutya csörtetett elő a gazella nyomát szimatolva. De mielőtt a gazellát elkaphatta volna, előugrott a kígyó, és harapott. A kutyának vége lett.</p>
<p>Mikor a gazellát a vadász - a kutya gazdája - is el akarta ejteni, a kígyó megint csak előugrott és harapott. A vadász nagyot szökkent fájdalmában, és elterült a földön. És ahány ember csak meg akarta fogni a gazellát, a kígyó minddel elbánt.</p>
<p>Egy napon aztán a kígyó így szólt a gazellához: - Én többször megmentettelek. De mit fizetsz ezért?</p>
<p>A gazella kihúzta magát s ráripakodott: - Szégyelld magad!</p>
<p>A mérges kígyó csak ennyit mondott: - Ez teneked „a jótett helyébe jót várj”?</p>
<p>És máris a gazellára vetette magát, s a lábába mart. Ki is múlt a hálátlan, azon nyomban.</p>
<h2 id="miért-csupasz-a-pávián-hátulja-afrikai-mese">Miért csupasz a pávián hátulja? (Afrikai mese)</h2>
<p>Volt egyszer négy zebra. Együtt éltek és legelésztek a réten, s a közeli forrásból ittak. Egyszer, amint inni mentek, egy nagy páviánt találtak a forrás mellett üldögélve.</p>
<ul>
<li>Kotródjatok innen! - kiáltott rájuk a pávián.</li>
<li>De hisz ez a mi ivóhelyünk! - válaszolták a zebrák.</li>
<li>Nem! - ordította a pávián. - Ebből a forrásból csak én ihatom, nektek itt semmi keresnivalótok!</li>
<li>De nagyon szomjasak vagyunk, és nincs más víz a közelben, amelyből ihatnánk.</li>
<li>Ez az én vizem, azonnal takarodjatok!</li>
</ul>
<p>Hatalmas hím pávián volt, a négy zebrakanca nem mert vele szembeszegülni. Elkullogtak szomjasan.</p>
<p>Másnap újból elmentek a forráshoz. De a pávián ismét ott ült, s elzavarta őket. Mi mást tehettek, ezentúl egy távoli forráshoz jártak.</p>
<p>Egyszer az egyik zebrának pompás méncsikója született. A többi kanca is szoptatta, olyan étkes volt, és egykettőre igen erős mén vált a kiscsikóból.</p>
<p>Egy napon így szólt: - Miért nem a legközelebbi forráshoz járunk? - Mert a forrás mellett ott ül a nagy pávián, és nem enged oda inni - válaszolta anyja. - Hogyhogy nem enged oda? No, csak azt merné megtenni! Gyertek velem - s azzal a forrás felé vágtatott. A négy zebrakanca követte.</p>
<p>A majom most is a forrásnál üldögélt, és rájuk rivallt: - Mit akartok?! - Inni szeretnénk - válaszolta a mén. - Ti itt nem ihattok! - Márpedig inni fogunk - szólt a hetyke méncsikó, s egy nagy kőhöz szorította a páviánt; hiába védekezett, nem tudott megszabadulni. S mert a kő izzott, mint a parázs, a forró napsütésben, a pávián fenekéről mind leperzselte a szőrt.</p>
<p>Ezért olyan csupasz ma is minden pávián hátulja.</p>
<h2 id="a-nap-a-hold-és-a-kakas-japán-népmese">A nap, a hold és a kakas (Japán népmese)</h2>
<p>Réges-régen történt, akkoriban, amikor még az égbolt gömbölyű, a Hold pedig szögletes volt, hogy együtt éldegélt a Nap, a Hold meg a Kakas, egy szép kis felhőházikóban: Testvérek voltak, és igen-nagyon szerették egymást, de a két fiatalabbik a Napot szerette a legjobban, mert az volt közöttük a legbölcsebb.</p>
<p>Egyszer a Nap útnak indult, hogy végigvándoroljon az égbolton, a Hold és a Kakas meg otthon maradt. Sokáig üldögéltek, beszélgettek, mígnem egyszerre csak a Hold megpillantotta az égbolt másik sarkán a Bika csillagképét. Hirtelenében az az ötlete támadt, hogy jó lenne megszerezni a Bikát. A testvérek között szokatlan, erélyes hangon ráparancsolt a Kakasra: - Tüstént indulj, és hozd el nekem a Bikát!</p>
<p>A Kakas meglepődött a furcsa kívánságon, bántotta testvérének durva hangja, de azért halkan válaszolt: - Hogyan is tehetném ezt meg, hiszen kicsi és gyenge vagyok ahhoz, hogy elhozzam neked a Bikát.</p>
<p>De a Hold most már kötötte az ebet a karóhoz. Veszekedni kezdtek, és addig taszigálódtak, lökdösődtek, amíg a Kakas leesett az égboltról, egyenesen a Földre. Mikor a Nap visszatért a felhőházikóba, mindjárt kereste a kicsit, a Kakast. Mit volt mit tenni, a Hold kénytelen-kelletlen elmesélte a történteket.</p>
<p>A Nap elszomorodott.</p>
<ul>
<li>Lám csak, nem tudsz te békességben, egyetértésben élni a testvéreiddel - mondta szigorúan, aztán így folytatta:</li>
<li>Azzal büntetlek meg, hogy soha többé nem jöhetsz velem együtt az égboltra. Mától kezdve csak akkor mehetsz el hazulról, amikor én már lefeküdtem.</li>
</ul>
<p>A Hold már szánta-bánta, amit cselekedett, de hát segíteni nem lehetett a dolgon. A Kakas örökre a Földön maradt.</p>
<p>A Nap megjósolta, hogy legkedvesebb testvére, a Kakas sohasem fogja őt elfelejteni, és lesni fogja, hogy láthassák egymást.</p>
<p>És valóban így történt. Azóta a Kakas hajnalban, amint a Nap megjelenik az égbolton, kiáll a legmagasabb szemétdombra, és nagyot kukorít, hogy mentől hangosabban és mentől közelebbről köszöntse testvérét.</p>
<ul>
<li>Kukurikú, kukurikú! - kiáltja torkaszakadtából, ami azt jelenti: „Nézzétek, ott van az én jó testvérem, üdvözöllek bátyám, felkelő Nap!”</li>
</ul>
<p>De este, mikor az égbolton megjelenik a Hold, hogy felváltsa a Napot, a Kakas beszalad a házikójába, mert látni sem akarja a gőgös Holdat.</p>
<h2 id="cinegenaptár---július-bianki-meséje">Cinegenaptár - Július (Bianki meséje)</h2>
<ul>
<li>Az újesztendei találkozás óta - mondta az Öreg Veréb - hat hónap szállt el, éppen egy fél esztendő. Jegyezd meg: az év második fele nyár derekán kezdődik. Most július van. Ez a hónap a legbőkezűbb kölykökhöz és fiókákhoz. Sokat ad mindenből napfényből, melegből, mindenféle jóízű falatból.</li>
<li>Köszönöm - mondta Picinyke cinke.</li>
</ul>
<p>És elrepült. „Ideje, hogy letelepedjem. - gondolta magában - Van elég faodú az erdőben. Választok egyet, beleköltözöm, s élek kedvemre a magam házában!”</p>
<p>Gondolni gondolta, de a tervet nem volt olyan könnyű végrehajtani.</p>
<p>Az erdő valamennyi faodúja foglalt volt. Madarak fészkeltek mindegyikben. Az egyikben még csupasz fiókák, a másikban már pelyhesedők, a harmadikban tollasodók, de egytől egyig sárga csőrűek, tátogók, és ennivalóért csipognak napestig.</p>
<p>Szüleik szorgoskodnak, ide-oda röpdösnek, legyeket, szúnyogokat, pilléket kapdosnak, hernyókat, kukacokat gyűjtögetnek, maguk nem nyelnek le egyet se: fiókáiknak hordják. De nem panaszkodnak, inkább még énekelgetnek.</p>
<p>Elunta magát Picinyke egymagában.</p>
<p>„Segítek etetni a fiókákat! - gondolta magában. - Örülnek majd a szülők, hogy könnyítek rajtuk!”</p>
<p>Talált a fenyőfán egy pillét, csőrébe kapta; körülnézett, kinek adja.</p>
<p>Hallja, hogy a szomszédos tölgyfán tengelice fiókák csipognak, ott ring a fészkük egy ágon.</p>
<ul>
<li>Hopp! - odaröppent Picinyke, s beledugta a pillét az egyik fióka kitátott csőrébe. Bekapta a fióka, de lenyelni nem tudta: igen nagy volt a pille.</li>
</ul>
<p>Igyekezett a butácska, erőlködött, hiába, nem sikerült.</p>
<p>Fulladozott már a kis tengelice. Picinyke rémülten kiáltozott, nem tudta, mitévő legyen. Akkor röppent oda a fióka anyja. Kirántotta csőrével a pillét a fióka torkából, és eldobta. Picinyke cinkére pedig mérgesen ráförmedt: - Takarodj innen! Majdnem megfullasztottad a kicsinyemet! Hát szabad egy ilyen csöppségnek egy egész pillét a csőrébe tömni?</p>
<p>Picinyke besurrant a sűrűbe, ott meghúzódott: fájt is neki a szidó szó, szégyellte is magát. Napokig szálldosott az erdőben, egyedül, mint az ujjam: senki se fogadta be a társaságába.</p>
<p>Az erdőbe pedig egyre nagyobb csapatokban tódultak a gyerekek. Kosarakkal jöttek, énekelve, aztán szétszéledtek, és szedték az erdei málnát futott a kosárba is, a szájukba is.</p>
<p>Picinyke egyre körülöttük sürgölődött, ágról ágra röpdösött a közelükben, vidáman telt az idő a gyerekekkel: A nyelvüket ugyan nem értette, azok sem az övét. Egyszer csak mi történt: egy pöttöm kislány betért a málnás sűrűjébe, ott lépkedett egyre beljebb-beljebb, szedegette a málnát. Picinyke cinke ágról ágra szállva követte. Hát mit lát: egy óriási medve üldögél a málnásban. A kislány éppen feléje tart nem látja.</p>
<p>A medve se látja őt, mert az is málnázik. Lehajlít mancsával egy-egy ágat - bele a szájába.</p>
<p>„Jaj! - dobbant meg a szíve Picinykének. - Mindjárt odaér hozzá a kislány, ez a szörnyeteg meg fölfalja! Meg kell mentenem! Megmentem!”</p>
<p>És elkiáltotta magát a faágon a maga nyelvén, cinkenyelven: - Kislány, kicsi lány! Kicsi lány! Itt a medve! Vigyázz! Vi-gyázz!</p>
<p>A kislány ügyet se vetett rá, mert egy szót se értett belőle.</p>
<p>Bezzeg a medve megértette: két lábra állt, körülpillantott: hol a kicsi lány?</p>
<p>„No - gondolta rémülten Picinyke -, most vége szegénykének!”</p>
<p>De másképp történt. A medve, amikor a kislányt észrevette, négy lábra ereszkedett, és csörtetve elinalt a bokrok között. Elámult Picinyke: „Meg akartam menteni a kislányt a medvétől, s lám, a medvét mentettem meg a kislánytól! Haha, ekkora nagy szörnyeteg, s megijed egy pöttöm embertől!”</p>
<p>Azóta, ha gyerekekkel találkozik az erdőben, zengő dalocskát fújdogál nekik Picinyke: Kicsi fiú, kicsi lány! Frissen kelj fel, jó korán! Ki korán jár az erdőben, gombát, málnát talál bőven, de a későn kelőnek csalán jut meg beléndek!</p>
<p>Az a kislány, aki elől a medve megfutamodott, mindig kora reggel jött az erdőre, és mindig teli kosárral ment haza.</p>
<p> </p>
<h2 id="a-hálátlan-leopárd-vietnámi-népmese">A hálátlan leopárd (Vietnámi népmese)</h2>
<p>Volt egyszer egy tudós ember, Mac Tü mesternek hívták. Mac Tü mester egyszer nyugodtan ballagott hazafelé a nagy erdőn át, s vitte a hátán a könyvesládáját. Útközben összetalálkozott egy leopárddal, ez, szegény feje, vadászok elől menekült, s egyre siránkozott.</p>
<ul>
<li>Segíts! kérlek, segíts, mert különben elvesztem...</li>
</ul>
<p>Mac Tü mester jószívű ember volt, nem kérette magát sokáig, a leopárdot elbújtatta a könyvesládájában. Alighogy lecsukta a láda fedelét, nagy sebbel-lobbal jöttek ám a vadászok, s megkérdezték Mac Tü mestert, hogy vajon nem látott-e a közelben egy leopárdot. Mikor a tudós Mac Tü azt mondta, hogy bizony már régen volt az, mikor utoljára leopárdot látott, a vadászok továbbmentek, be az erdő sűrűjébe.</p>
<p>A leopárd mindent hallott, s mikor a vadászok elvonultak, kérlelni kezdte Mac Tü mestert, hogy engedné már ki a ládából, mert megfullad. Mac Tü ki is engedte a siránkozó állatot.</p>
<p>De hogy megrémült, mikor a leopárd nekitámadt, hogy felfalja! A botja után kapott, úgy védekezett: - Ó, te hálátlan! Ó, te álnok!</p>
<p>De Mac Tü okos volt, tudta, hogy az ember sokszor többre megy ésszel, mint erővel. Alkudozni kezdett hát a leopárddal: - Tudod mit? Ne veszekedjünk, nincs annak semmi értelme. Menjünk tovább, menjünk addig, amíg találunk valakit, aki azt mondja, hogy neked van igazad, s akkor felfalhatsz engem.</p>
<p>A leopárd ráállt az ajánlatra, s csendben ballagtak együtt. Egyszer aztán összetalálkoztak egy öreg bivallyal. No, a leopárd menten megkérdezte: - Mit gondolsz, felfalhatom én ezt az embert? - Felesleges kérdezned - válaszolta az öreg bivaly. - Mikor még fiatal voltam, a gazdám mindennap kihajtott a mezőre dolgozni. Mikor pedig megöregedtem, gyenge lettem, s már nem volt haszna belőlem, menten a vágóhídra akart hajtani. Az ember hálátlan, fald csak fel nyugodtan. A hálátlanoknak nem jár kímélet!</p>
<p>Mac Tünek cseppet sem tetszett a bivaly ítélete.</p>
<ul>
<li>Csak akkor nyertél - mondta a leopárdnak -, ha egymás után háromszor hangzik el ilyen ítélet.</li>
</ul>
<p>Mentek tovább. Egyszer csak egy barackfához értek. A barackfát is megkérdezte a leopárd: - Mondd, felfalhatom én ezt az embert? - Mikor még fiatal voltam - hangzott a barackfa válasza -, virágot nyitottam, gyümölcsöt érleltem, a gazdám meggazdagodott a termésemből. Most, hogy már öreg vagyok, és nem hajtok virágot, nem termek gyümölcsöt, ki akar vágni, tűzre akar vetni. Az ember hálátlan és igazságtalan. Miért kímélnéd? Fald fel nyugodtan!</p>
<p>Harmadszorra ősz aggastyánnal találkoztak. Mac Tü szép sorjában elmondott neki mindent, elmondotta azt is, hogyan ítélkezett a bivaly, hogyan vélekedett a barackfa. Az aggastyán türelmesen végighallgatta Mac Tüt, aztán a leopárdhoz fordult, s így szólt hozzá: - Mégiscsak látnom kellene, valóban úgy esett-e, ahogy Mac Tü elmesélte. Csak ha saját szememmel látom, akkor hiszem, hogy valóban elférsz a könyvesládájában.</p>
<p>A leopárd egyenesen bebújt a ládába, Mac Tü mester meg jó szorosan lezárta a láda fedelét. Az aggastyán láthatta, hogy a leopárd valóban elfért benne. Mikor aztán újra kinyitották a ládát, a leopárd megint csak neki akart támadni Mac Tünek, a megmentőjének. No, szörnyen megharagudott az aggastyán, kirántotta a kardját, s beledöfte a leopárdba.</p>
<ul>
<li>Hálátlan! Rosszal fizetnél a jóért?</li>
</ul>
<p>A hálátlan leopárd elpusztult, Mac Tü mester pedig békességben hazaballagott a könyvesládájával. Az ökör meg a barackfa panasza nem bántotta lelkiismeretét, hiszen ő bölcs volt és tudta: a természet arra való, hogy szolgálja az embert.</p>
<h2 id="mit-mondanak-a-majmok-rio-negro-melletti-indián-mese">Mit mondanak a majmok? (Rio Negro melletti indián mese)</h2>
<p>Egyszer egy éjszaka hatalmas zivatar szakadt egy erdőre. Csapdosott a villám, zengett az ég, az eső meg úgy zuhogott a fákra, mintha dézsából öntötték volna.</p>
<p>Megijedtek az esőtől a majmok. Ahogy csak tudtak, behúzódtak a pálmalevelek alá, a kicsinyek meg reszketve bújtak az anyjukhoz, annyira fáztak. De hát így is bőrig áztak valamennyien.</p>
<p>Abban a nagy esőben aztán így szólt az öregebb majom a fiatalabbhoz: - Barátocskám, holnap felépítjük a kunyhónkat. - Bizony - válaszolta dideregve a fiatalabb -, reggel nyomban hozzákezdünk.</p>
<p>Csakhogy reggelre gyönyörű idő lett, ragyogott a nap, tiszta kék volt az ég, a fákon meg jókedvűen énekeltek a madarak.</p>
<p>A fiatalabb majom éppen nagy álmosan szárítkozott az egyik tisztáson, mikor az öregebb elcammogott mellette, és ő is leheveredett a napra.</p>
<ul>
<li>Amondó vagyok - szólt akkor a fiatalabb majom -, együnk először, és csak azután építsük fel azt a kunyhót.</li>
<li>Bizony - válaszolta az öregebb -, együnk először. Mikor megszárítkoztak, neki is vágtak nyomban az erdőnek, és felkeresték a legkedvesebb gyümölcsfákat. Ott aztán olyan lakmározást csaptak, hogy a többi állat bizony megirigyelte az étvágyukat.</li>
</ul>
<p>Az öregebb majom pedig, ahogy jóllakott, kényelmesen elhelyezkedett az egyik ágon, és így szólt a fiatalabbhoz: - Aludjunk először, csak aztán építsük fel a kunyhónkat. - Bizony, aludjunk először - válaszolta a fiatalabb.</p>
<p>Mikor aztán felébredtek, már el is feledkeztek a kunyhóról, még a vihar sem jutott az eszükbe.</p>
<p>Igen ám, de éjszaka megint villámlani kezdett, dörgött az ég, ömlött az eső, a sok majom ismét ott reszketett a pálmalevelek alatt.</p>
<p>Így szólt akkor az öregebb majom a fiatalabbhoz: - Barátocskám, holnap felépítjük a kunyhónkat. - Bizony - válaszolta dideregve a fiatalabb -, reggel nyomban hozzákezdünk.</p>
<p>És mit gondoltok, mi történt reggel? Bizony újra kiderült, sütött a nap, és a majmok megint csak nem építették fel a kunyhójukat.</p>
<p>Úgy viselkedtek, mint a haszontalan emberek.</p>
<h2 id="a-majom-és-a-vadmacska-togói-népmese">A majom és a vadmacska (Togói népmese)</h2>
<p>Egyszer a vadmacska egész nap vadászott, anélkül hogy valamit is fogott volna. Elfáradt és leült, hogy legalább pihenjen, de a bolhák nem hagyták békén.</p>
<p>Arra jött egy majom. A vadmacska kérlelte: - Kedves majom, gyere ide, és szedegesd a bolhámat!</p>
<p>A majom ráállt, s amíg a bolhákat szedegette, a vadmacska elszundított. Akkor a majom fogta a vadmacska farkát, odakötötte a fához, és elszaladt. Amikor a vadmacska felébredt, s tovább szeretett volna menni, hát észreveszi, hogy a farkát odakötötték. Nekirugaszkodott, hogy kiszabadítsa magát, de nagyon fájt neki a farka, fogva maradt. Arra jött a teknős.</p>
<ul>
<li>Kérlek, oldozd ki a farkamat! - nyávogta a vadmacska.</li>
<li>Nem ölsz meg, ha kioldozlak? - kérdezte a teknős.</li>
<li>Nem - fogadkozott a vadmacska.</li>
</ul>
<p>A teknős kiszabadította a foglyot. A vadmacska hazatért, és sorra látogatta az állatokat.</p>
<ul>
<li>Öt nap múlva híreszteljétek el rólam, hogy meghaltam, és gyertek engem eltemetni.</li>
</ul>
<p>A vadmacska az ötödik napon hanyatt feküdt, mintha meghalt volna. Jöttek az állatok, és körültáncolták. Megjött a majom is. Erre a tetszhalott macska felugrott, hogy elkapja. De a majom gyorsabb volt, s fent termett a fán.</p>
<p>Azóta él a majom a fán; csak ritkán mászik le onnan, s máig is retteg a vadmacskától.</p>
<h2 id="pálma-és-liliom-spanyol-mese">Pálma és Liliom (Spanyol mese)</h2>
<p>Messze Portugáliában, egy magas szikla tetején állt Barkó lovag vára. Barkó lovagnak két leánya volt: Pálma és Liliom. Pálma, az apja kedvence, olyan volt, akár a legbátrabb ifjú vitéz: szőrén ülte meg a lovat, vadászni járt, s úgy forgatta a kardot, hogy messze földön híre járt. Szerette is Barkó lovag az idősebbik lányát, Pálmát, s egyre mondogatta, hogy csak hatalmas, gazdag királyhoz adja feleségül. Liliom, a lovag kisebbik lánya meg úgy élt a várban, akár egy Hamupipőke. Az apja is a nénje is szüntelenül csúfolta, hogy gyönge a karja, fehér az arca, hogy nem tud lovagolni, iszonyodik a kardtól meg a hangos, vidám vadászatoktól. Liliomnak nem akadt egy barátja sem a várban, csak az állatok szerették. Ha sétálni ment, galamb röpült a feje fölött, mókus ugrándozott előtte, őzike lépdelt mellette, s a bokrokból félénk nyuszik vigyázták a lépteit.</p>
<p>Egyszer aztán Barkó lovag hírül adta országnak-világnak, hogy férjhez adja a lányát, leánykérőbe eljöhet minden vitéz ifjú király, s amelyik lovagi tornában legyőzi Pálmát, azé lesz a lány meg a lovagvár minden kincse.</p>
<p>Jöttek is messze földről a királyok, hercegek, hogy megvívjanak a vitéz leányzóval, és elnyerjék a kezét meg Barkó lovag kincseit. Csakhogy Pálma sorra legyőzte a kérőket, s volt, aki a szégyentől holtsápadtan, volt aki vérpirosan hagyta el a lovagvárat.</p>
<p>Egy szép napon fényes kísérettel érkezett Barkó lovag várába a leghatalmasabb, a legvitézebb ifjú király. Barkó lovag azt remélte, hogy a híres-neves vitéz király a lovagi tornában legyőzi a büszke Pálmát, s így királyi férjet kap a kedvence.</p>
<p>Ráparancsolt a kisebbik lányára, Liliomra, hogy takarodjék a háztól, míg az ifjú király meg fényes kísérete a várban vendégeskedik. Liliom kiment az erdőbe, s ott letelepedett egy kis tisztásra. Nyomban körülfogták barátai, az erdei állatok. A mókusok a nyuszikkal fogócskáztak, hogy fölvidítsák a szomorú leánykát, a varjú meg versenyre kelt a fülemülével, hogy melyikük tud szebben énekelni. Liliom könnyei hamarosan föl is száradtak, beszélt az állatokhoz, azok meg úgy figyeltek rá, mintha értenék a szavát. Bekötözte egy bárányka fölsebzett lábát, gyógyító füvet tett az egyik nyuszi fülére, amit megcsípett a komisz szarka.</p>
<p>Az erdő fái közül a leánykérőbe érkezett ifjú király figyelte Liliomot, s elhatározta, hogy vagy ez az aranyszívű lányka lesz a felesége, vagy senki más.</p>
<p>A következő napon lovagi tornában legyőzte a büszke Pálmát, még a fényes kardot is kiütötte a kezéből: - Feleségül kapod a lányomat és váram minden kincsét! - ujjongott Barkó lovag. Az ifjú király meg szépen a lovag elé állt, és így szólt: - Kincseidet, aranyadat tartsd meg magadnak, lovag, Pálma lányod kezére meg nem vagyok méltó, mert igaz ugyan, hogy lovagi tornában legyőztem őt, engem azonban szépségével és szelídségével legyőzött a kisebbik lányod, Liliom. Ő lesz a feleségem vagy senki más!</p>
<p>Így lett a szép Liliomból királyné, a gőgös Pálma meg azóta is várakozik a magas szikla tetején, a lovagvárban, hogy hátha akad egy vitéz király vagy herceg, aki megvívna a kezéért.</p>
<h2 id="a-mesemondó-szolga-orosz-népmese">A mesemondó szolga (Orosz népmese)</h2>
<p>Nagyon régen messze földön élt egyszer egy király. Együgyű király volt, lusta is, unatkozott nagyon. Unalmában egész nap a szolgájával meséltetett magának. Mesélt neki a szolga, mesélt reggeltől estig. Egyszer aztán elunta. Azt gondolta: elveszi a király kedvét a mesétől. Új mesébe kezdett: - Útra keltünk egyszer veled, felséges királyom, mentünk, mentünk, mentünk, mentünk...</p>
<p>Elege volt a királynak abból, hogy: &quot;mentünk&quot;, nógatta tovább.</p>
<ul>
<li>De hát hová mentünk? Mondd már tovább!</li>
<li>Mondom: mentünk, mentünk, mentünk, mentünk, mentünk...</li>
</ul>
<p>Megmérgesedett rá a király, kikergette. Másnap tovább unszolta, hogy meséljen neki. Elkezdte megint a szolga: - Útra kerekedtünk, felséges királyom, mentünk, mentünk, mentünk. Odaértünk egy nagy hegy alá, fölmásztunk rá. Másztunk, másztunk, másztunk, másztunk...</p>
<p>Estig mondta, estig másztak. Megsokallta a király:</p>
<ul>
<li>Fölérünk-e valahára?</li>
<li>Föl bizony! Már föl is értünk. Aztán lefelé ereszkedtünk. Ereszkedtünk, ereszkedtünk, ereszkedtünk, ereszkedtünk... Aztán továbbmentünk. Mentünk, mentünk, mentünk, mentünk, mentünk... Egyszer csak két hordóhoz értünk. Az egyik moslékkal volt tele; a másik mézzel. Én, a szolga, a moslékos hordóba ültem bele, te meg, uram királyom, a mézesbe.</li>
</ul>
<p>Ez már tetszett a királynak.</p>
<ul>
<li>Úgy is van rendjén! - mondta. - Szolga a moslékba, király a mézbe!</li>
<li>Mondom, ültünk a hordóban. Ültünk, ültünk, ültünk, ültünk...</li>
<li>Mikor húznak már ki bennünket? - kiáltotta a király, mert elfogyott már a türelme.</li>
<li>Mindjárt, felséges királyom. De most még ott tartunk, hogy ültünk, ültünk, ültünk, ültünk...</li>
</ul>
<p>Elfutotta a méreg a királyt, kikergette a szolgáját. Hanem másnap tovább fúrta az oldalát a kíváncsiság.</p>
<p>Hívatta megint: - No, hát meséld tovább: meddig ültünk a hordóban? - Amíg ki nem húztak bennünket, felséges királyom. Maga az ördög húzott ki, téged a mézből, engem a moslékból.</p>
<p>Aztán ránk parancsolt: én téged nyalogassalak tisztára, te meg engem!</p>
<ul>
<li>Hej, kutya teremtette! - kiáltott a király - Takarodj a szemem elől, te pokolravaló! Itt van száz arany, de többet egy mesét se mondj!</li>
</ul>
<p>Örült a szolga a pénznek is meg annak is, hogy eztán békén hagyja a király.</p>
<h2 id="a-farkas-meg-a-szamár-görög-népmese">A farkas meg a szamár (Görög népmese)</h2>
<p>Egyszer a szamár kint legelészett a parlagon, s észrevette, hogy a farkas gonosz szándékkal közeledik fejéje. Menekülés lehetetlennek látszott, a védekezés meg reménytelennek.</p>
<p>„Többet ésszel, mint erővel” - gondolta a szamár, és így szólt a farkashoz: - Jó, hogy jössz, már régóta mindenütt kereslek! Fontos üzenetet hoztam a számodra a faluból: községi bírónak akarnak megválasztani téged! - Igaz ez? - hitetlenkedett a farkas, de látszott rajta, hogy nagyon érdekli a dolog. - Annyira igaz, hogy a falu népe megfenyegetett, agyonvernek ha nélküled megyek vissza, mert ők csak egy magadfajta hatalmas erős farkast akarnak elöljárójuknak!</p>
<p>A farkas nem gyanakodott tovább, hanem felpattant a szamár hátára s még sürgette, sarkantyúzta is, hogy minél előbb beérjenek a faluba. Égett a vágytól, hogy mielőbb beiktassák új méltóságába.</p>
<p>Mikor a falubeliek meglátták a szamárháton lovagoló farkast, furkósbottal, cséphadaróval rohanták meg, és úgy agyba-főbe verték, hogy csak nagy keservesen tudott egérutat nyerni, megmenekülni. Lógott a nyelve, mire sikerült megszabadulni üldözőitől, s egy márványsziklán kipihenhette magát. Itt sokáig gondolkodott, de csodálatosképpen nem az emberekre haragudott. Az önvád mardosta és a szégyen égette, végül is így kiáltott fel égre meresztett szemmel: - Apám se volt községi bíró, nagyapám se volt elöljáró, mi az ördögnek akartam én mindenáron az lenni? Megérdemelném, hogy egy erős ember szétverje a buta fejemet és szíjat hasítson a hátamból!</p>
<p>Egy vadász éppen akkor kapaszkodott fel a sziklára, meghallotta ezt a beszédet, s puskatussal akkorát ütött a farkas fejére, hogy abban a minutumban kilehelte gonosz lelkét.</p>
<h2 id="az-oroszlán-igazságot-tesz-la-fontaine-meséje">Az oroszlán igazságot tesz (La Fontaine meséje)</h2>
<p>Az oroszlán gyűlésbe hívta az állatokat.</p>
<ul>
<li>Nagyon bánt engem - mondta -, hogy úgy tapasztalom, nem nagyon kedveltek engem. Amerre elmegyek, mindenki fut előlem, ki fa tetejére, ki föld üregébe; hiába szeretnék a hasznotokra lenni, még csak beszélni sem tudok veletek. Akivel találkozom, az mind csak hízeleg; kérdem, hogy megy a sora. Azt feleli rá: kitűnően; kérdem, elégedett-e a királyságommal. Azt feleli rá: soha jobbat! El sem képzelitek, hogy elfacsarodik a szívem, ha látom, hogy mind összevissza hazudoztok nekem. Lehet, hogy félelemből teszitek; pedig higgyétek meg, nincs mit félni tőlem.</li>
</ul>
<p>Így szólt az oroszlán, aztán elbocsátotta az állatokat azzal, hogy mához egy hétre lesz a gyűlés, és legyenek ott mind egy szálig.</p>
<p>Egy hétre rá meg is jelentek. Az oroszlán nem is ment föl a trónjára, hanem az állatok körülvették, mintha csak valami családias beszélgetésre gyűltek volna össze.</p>
<ul>
<li>Nos, halljuk, van-e valakinek kifogása, panasza, sérelme - szólt az oroszlán.</li>
</ul>
<p>Senki sem szólt. Az oroszlán várt egy ideig, aztán odafordult a medvéhez: - Talán neked van valami mondandód. - Nekem ugyan semmi a világon - brummogta a medve. - Hát neked? - kérdezte az oroszlán a farkastól. - Az égvilágon semmi! - erősködött a farkas.</p>
<p>Végül is jelentkezett a kecske: - Kérem szépen - mekegte izgatottan -, nekem ugyan a világon semmi panaszom nincs, legföljebb azt szeretném felvetni, hogy talán üdvösebb lenne, ha kegyelmességed kevesebb kecskét tálaltatna föl asztalára.</p>
<p>Erre a bárány is nekibátorodott és jelentkezett: - Én is teljességgel elégedett vagyok - mondta -, csupán amiatt van némi aggályom, hogy uraságod sétaútja éppen a mi legelőnkön vezet át.</p>
<p>Jelentkezett végül a borjú is.</p>
<ul>
<li>Én pedig kereken kijelentem - mondta -, hogy azért, mert valaki király; még nincs joga hozzá, hogy megegyen bennünket!</li>
<li>Helyes! - mondta erre az oroszlán.</li>
</ul>
<p>Több szóló nem volt; a gyűlést feloszlatták. Egy hét múlva új gyűlést hirdetett az oroszlán. Mikor mind együtt voltak, azt mondta: - Én a múltkor igazságot osztottam nektek; most ti osszatok igazságot nekem. Volt egy kis kertem: a kecske mind egy szálig letaposta a virágaimat. Elmentem sétálni: a bárány kiöltötte rám a nyelvét, és állandóan így csúfolt, hogy: beee, beee! Végül pedig a borjú folyton ott bőg éjjel az ablakom alatt, és háborítja a csendet. Nagyon szépen kérlek benneteket, védjetek meg ezektől a folytonos zaklatásoktól és bántalmaktól! - Felségsértés! - mondta a majom. - Nem zaklatás, nem bántalom, hanem közönséges, galád felségsértés! A legkisebb kiszabható büntetés: halál!</p>
<p>Minthogy ez volt a legkisebb kiszabható büntetés, ki is szabták mind a kecskére, mind a bárányra, mind a borjúra. Az ítéletet nyomban végre is hajtották.</p>
<h2 id="a-szúnyog-és-az-oroszlán-la-fontaine-meséje">A szúnyog és az oroszlán (La Fontaine meséje)</h2>
<p>A szúnyogok szeretnek rajban szállni a tavak, folyóvizek, nádasok partján; az a szúnyog azonban, amelyről történetünk szól, nagyon kíváncsi természetű volt, és minduntalan elkalandozott a rajától.</p>
<p>Egyszer is, ahogy ide-oda száll a zsombékos, ligetes parton, a bokrok tövében észrevesz egy alvó oroszlánt.</p>
<p>Nagyot, merészet gondolt magában a kis szúnyog; nem kevesebbet gondolt, mint azt, hogy ő most majd elbánik a félelmetes, zsarnok oroszlánnal.</p>
<p>&quot;Előrántom a kardomat, és halálra döföm!&quot; - gondolta harciasan.</p>
<p>Úgy is tett: kirántotta a kardját, leereszkedett a levélről, amelyen ült, rá egyenesen az oroszlán farkára, és nagy haraggal beledöfte a kardját.</p>
<p>Az oroszlán meg se moccant.</p>
<p>A szúnyog nagy nehezen kirángatta kardját az oroszlánból.</p>
<p>&quot;Úgy látszik, vége; egyetlen döfés elég volt hozzá, hogy kioltsam azt a kártékony életét!&quot;</p>
<p>Biztonság kedvéért még egyet beledöfött, de a fenevad arra se moccant.</p>
<p>Akkor a szúnyog ujjongva fölröppent, két-három győzelmi kört írt le az oroszlán fölött, aztán nekieredt, ahogy csak a szárnya bírta, megkeresni a raját.</p>
<p>A szúnyogok ott rajzottak, zümmögtek egy fűzfa lombja körül.</p>
<p>Az oroszlánölő, ahogy meglátta őket, már messziről feléjük zümmögte: - Diadal! Diadal!</p>
<p>S elmondta, mi történt: hogy egyetlen döféssel leterítette az állatok zsarnok királyát, a hatalmas oroszlánt, a félelmetes fenevadat, akitől még a vadkanok, medvék, tigrisek, leopárdok is rettegnek.</p>
<ul>
<li>Örök időkre dicsőséget szereztem a szúnyogok nemzetségének! Így ujjongott, és vele ujjongtak a többiek is.</li>
</ul>
<p>Aztán mind egy szálig fölkerekedtek, hogy megtekintsék a holtan heverő oroszlánt. Valóban úgy hevert a bokrok alatt, mint a holt.</p>
<p>A szúnyogok azt sem tudták, hová legyenek a büszkeségtől. Ünnepelték az oroszlánölőt, aztán táncba kezdtek, ide-oda csapongtak a levegőben, rá-rázúdultak az oroszlánra, bele-belecsíptek, újra magasba lendültek, megint lecsaptak; aztán nagy merészen odaszálltak az oroszlán orra elé, rá az orrára, szurkálták, és bele-belezümmögtek a fülébe: - No, te híres király! Jól elbántak veled!</p>
<p>Addig-addig, míg az oroszlán egyszer csak érezni kezdte álmában, hogy valami csiklandozza az orrát. Ahhoz még lusta volt; hogy nyújtózzék egyet, vagy hogy megvakarja a mancsával az orrát; a farkával azonban mindenesetre suhintott egyet. Jó nagyot suhintott, egyenesen a diadalmi táncukat járó szúnyogok közé.</p>
<p>Abba is maradt nyomban a tánc, s az a két-három szúnyog, aki megmenekült, eztán még a táját is messze elkerülte minden oroszlánnak.</p>
<h2 id="jupiter-és-a-majom-phaedrus-meséje">Jupiter és a majom (Phaedrus meséje)</h2>
<p>Egy régi római rege szerint Jupiter, az istenek atyja, bőséges gyermekáldással boldogította az élőlényeket. Föl is vonult valamennyi, s ő boldogan szemlélte, hogy mennyire megsokasította a földön az embereket és az állatokat. Az emberek és állatok között sorra elvonult előtte a karcsú őz, vékony lábú kecses gidájával, elcammogott az elefánt, apró ormányú, bumfordi fiacskájával, brummogva közeledett a medve, oldalán a fényes szőrű, gömbölyű kis boccsal; hatalmas ugrásokkal tűnt fel a kenguru, erszényéből vidáman tekingetett kifelé ragyogó szőrű kicsinye; megható volt a &quot;fiahordó&quot; amint hátán cipelve büszkén hozta egér nagyságú, csinos kis fiait. Megjelent az ember is: karján hozta mosolygó, göndör hajú gyermekét. Jupiter s az istenek valamennyien gyönyörködve nézték a rózsás arcú, eleven apróságot.</p>
<p>Még hátra volt egy: a majom mama kisfiával. Féltékenyen és gondosan szorította keblére a tömpe orrú, meztelen, csúf kis jószágot. Bizony, semmi szép nem volt szegénykén: fülig érő szája, apró pislogó szeme, ráncos pofácskája szinte visszataszítónak látszott.</p>
<p>Jupiter, amint meglátta, jóízűt nevetett s a többi isten is, mintha csak példát vett volna róla, harsányan elnevette magát.</p>
<p>A szegény megcsúfolt majom mama megállt az istenek gyülekezete előtt, szemrehányóan rájuk tekintett és szomorúan ezt mondta:</p>
<ul>
<li>Jupiter és ti istenek, ti fényben és dicsőségben fürödtök, tiétek a világ minden kincse, pompája és szépsége, de nekem a gyerekem, ez a kis majom az egyetlen kincsem. Hát miért nevettek rajtam, hiszen énnekem ő a legszebb az egész világon!</li>
</ul>
<h2 id="az-okos-medve-oszét-népmese">Az okos medve (Oszét népmese)</h2>
<p>Összegyűltek egyszer az állatok egy magas hegy lábánál, és azon vitatkoztak, melyikük okosabb.</p>
<ul>
<li><p>Én vagyok a legokosabb - mondta a vaddisznó, és túrni kezdte agyarával a földet.</p></li>
<li><p>Nem; én okosabb vagyok! - kiáltott a farkas, fogát csattogtatva.</p></li>
<li><p>Ész dolgában senki sem veheti fel velem a versenyt - rikkantott a róka, s bozontos farkával a földet csapkodta.</p></li>
</ul>
<p>Azután a nyúl is, a szarvas is, a zerge is beleszólt a vitába. Veszekedtek, kiabáltak, de egyik sem tudta meggyőzni a másikat.</p>
<p>Egyedül csak a medve hallgatott. Félrehúzódva üldögélt, és tette magát, mintha semmiféle veszekedést még csak nem is hallana; magában azonban jót nevetett a veszekedőkön.</p>
<p>Végül az állatok hozzá fordultak:</p>
<ul>
<li><p>Hát te, medve! Te miért hallgatsz? Te talán ostobább vagy mindenkinél? A medve így szólt:</p></li>
<li><p>Mit vitatkozzunk vég nélkül? Tegyünk próbát: aki holnap reggel elsőnek látja meg a nap sugarait, az a legokosabb.</p></li>
<li><p>Rendben van - egyeztek bele az állatok. - Legyen úgy.</p></li>
</ul>
<p>Másnap reggel, még virradat előtt, ismét összegyűltek a hegy tövében. Sorjában leültek a fűre, keletnek fordulva, amerről a napnak fel kellett tűnnie.</p>
<p>Csak ültek mozdulatlanul, még a szemüket is kimeresztették, jaj, nehogy elmulasszák a napkeltét, a nap első sugarait.</p>
<p>A medve azonban most is mást csinált, mint a többiek. Háttal fordult keletnek, s a hegy hótól fehérlő csúcsára figyelt.</p>
<ul>
<li>Ó, te ostoba! - nevettek az állatok. - Hová bámulsz? Elment tán az eszed, azt sem tudod, merre van kelet?</li>
</ul>
<p>A medve nem válaszolt semmit a gúnyolódásra, hanem tovább figyelte a hegycsúcsot.</p>
<p>Nemsokára pirosodott az ég alja, a hajnal kezdte eloszlatni az éjszakát. Az állatok még a lélegzetüket is visszafojtották - a sűrű erdő mögül most bocsátja ki aranyos sugarait a nap.</p>
<p>S egyszerre hirtelen, mint egy havasi kürt, elbődült a medve:</p>
<ul>
<li>Ott a nap! Ott van, látom a sugarait! - és a hegycsúcsra mutatott... Az állatok odafordultak, és látták ám, hogy bár a nap még nem bújt ki az erdő mögül, aranyló sugarai már ott szikráznak a hegycsúcs csillogó haván.</li>
</ul>
<p>A medve örömében táncra perdült:</p>
<ul>
<li>Nos, ki az ostoba? Ti vagy én? Ki látta meg először a napot?</li>
</ul>
<p>Mit volt mit tenni, be kellett látniok; a vaddisznónak is, az ordasnak is, a zergének is, az óvatos nyúlnak, a gyors lábú szarvasnak, de még a ravaszdi rókának is, hogy a medve látta meg először a napot, és ő a legokosabb valamennyiük között.</p>
<h2 id="miért-dalol-a-fülemüle-éjjel-német-mese">Miért dalol a fülemüle éjjel? (Német mese)</h2>
<p>Valamikor hajdanában égen-földön minden állat jól megfért egymással: a halak a vízben, a szárazföldön élő állatok, de még a rengeteg égi madár is. Amíg azután egy napon be nem költözött a világba a rosszaság, és nemcsak az emberek, hanem az állatok is elkezdtek egymás ellen acsarkodni.</p>
<p>A madarak addig csak daloltak, fütyültek, csiviteltek, károgtak, mind aszerint, ahogy a csőrétől, torkától tellett, hanem akkor egyszerre mind azt firtatta, vajon ki énekel a legszebben a madarak közül.</p>
<p>Összehívtak hát egy madárdalos-versenyt egy napfényes erdei tisztáson, s kimondták, hogy az lesz a győztes, aki a legtöbb szavazatot kapja. Igen ám, csakhogy minden madár saját magát tartotta a legjobb dalosnak, és a saját nevét írta a szavazócédulára!</p>
<p>Csak a fülemüle nem akart olyan udvariatlan lenni, hogy önmagának szánja a díjat; mivel azonban egyetlen madár elsősége mellett se tudott dönteni, hát üresen adta le a szavazócéduláját.</p>
<p>Amikor végre a harkály meg a kakadu kihirdette az eredményt, hát minden madár a rigó, a pacsirta, a cinke, a vörösbegy, a bagoly, a holló és a papagáj és a többi mind-mind kapott egy szavazatot, csak éppen a fülemüle maradt szavazat nélkül. Támadt erre nagy csiripelés, cserregés és károgás a madarak között</p>
<ul>
<li>Hogyhogy, hát a fülemüle még egyetlen szavazatot se kapott? Akkor pedig te vagy mindannyiunk között a legrosszabb énekes! Ezennel meg is tiltjuk neked, hogy valaha énekelni merészelj!</li>
</ul>
<p>A fülemüle szomorúan repült haza a bokrok közé. De amikor leszállt az éjszaka, és a többi madár mind aludt már a fészkében, nem bírta tovább, és dalolni kezdett az éjszaka mélységes csendjében, a csillagos égbolt alatt.</p>
<p>Így van ez már sok-sok ezer év óta. Amikor lemegy a nap, feljön a hold, ragyognak az égen a csillagok, s a világra nagy csend borul, akkor hallatja hangját a fülemüle, és bizony mindenkit megbűvöl, aki hallja.</p>
<p>A bagoly, a kuvik és a többi éji madár azóta mind belátta, hogy igazságtalanság érte a szegény kis fülemülét, hanem a kimondott ítéletet senki se másítja meg szívesen, még a madarak sem.</p>
<p>Így azután a fülemüle se tehet mást, amíg ez a világ világ marad, mint azt, hogy nappal hallgat, és éjjel énekel.</p>
<h2 id="a-szarvas-aki-magát-csodálta-la-fontaine-meséje">A szarvas, aki magát csodálta (La Fontaine meséje)</h2>
<p>Élt egyszer egy erdőben egy büszke szarvas.</p>
<p>Ez a szarvas minden szarvasnál fürgébb volt; úgy tudott futni, hogy soha semmilyen vadászkutya még csak a nyomába se ért; s nem volt az a sebes sodrú patak, melyen könnyedén át ne szökkent volna. Mintha repülne, úgy vitte a lába; de ő nem a lábára volt büszke, hanem ágas-bogas agancsára.</p>
<p>Volt az erdőben a tisztás szélén egy forrás; mohos sziklából csobogott, s a szikla alatt, mielőtt továbbcsörgedezett volna, kis tavacskává gyűlt a kristálytiszta víz. Olyan volt ez a kis tó, mint egy tükör, és a szarvas, mikor inni ment; mindig elidőzött a partján. Sokáig nézegette magát a víz tükrében; nézte dús, királyi agancsát, nézte vékony, inas, göbös lábát, és így tűnődött: &quot;Milyen szép a fejem ezzel a pompás agancskoronával! Gyönyörű dísz ez; és a hegye a legsűrűbb bozótból is kilátszik; nincs olyan bokor, amelynél, ha a nyakam kinyújtom, magasabb ne volnék. Agancsom miatt igazán megérdemelném; hogy én legyek az állatok királya.&quot;</p>
<p>Nem győzte csodálni pompás agancsa tükörképét a tóban. Ám ahogy a víz tükrében lábát is megpillantotta, nyomban elkedvetlenedett.</p>
<p>&quot;Igen, bízvást az állatok királya lehetnék - gondolta keserűen -, ha. nem ilyen piszkafa lábakon állnék. Ez az én bánatom, ez az én szégyenem; csúfságom ez a pókos, pipaszár láb, és még csak meg se szabadulhatok tőle!&quot;</p>
<p>Ahogy így kesereg, rezzen a bokor, és a tisztás szélén megjelenik egy kopó. Nézi a szarvast, csahol egyet; távolból, mint a visszhang, felel a többi kopó csaholása. A szarvas fölriadt, azon nyomban megfeledkezett minden keserűségéről, átszökkent a tavocskán, s mint a nyíl, nekiiramodott a tisztás túlsó felén az erdőnek, és eltűnt a sűrűben.</p>
<p>A kopó se volt rest, vad csaholással utána vetette magát.</p>
<p>A szarvas hátrapillantott, látta, hogy üldözik, nem is egy kopó már, hanem mögötte, kissé elmaradva, egy egész falka.</p>
<p>Nem ijedt meg; friss, táncos ugrásokkal, szinte ingerkedve menekült a csapáson. A szálerdő véget ért, sűrűbb irtás következett. A szarvast itt is könnyedén vitte a lába, agancsa azonban minduntalan beleakadt az alacsonyabb ágakba. A zsenge ágakat még egy rántással letörte, de az erősebbekből már alig bírta kiszabadítani magát. Futása meglassúdott, és már hallotta maga mögött a kopók lihegését: &quot;Ó, jaj - gondolta -, milyen ostoba voltam! Lábamat átkoztam, pedig az megmentené életemet, s agancsomra voltam büszke, pedig most az okozza siralmas vesztemet! Nemcsak azt kell becsülnünk, ami díszünkre, hanem azt; ami hasznunkra válik most saját káromon tanulom meg ezt a bölcsességet, akkor, amikor már késő.&quot;</p>
<h2 id="a-légy-és-az-oroszlán-la-fontaine-meséje">A légy és az oroszlán (La Fontaine meséje)</h2>
<p>Egy oroszlán álmosan hevert a barlangjában. Berepült egy légy, rászállt az orrára pihenni. Az oroszlánt csiklandozta a légy. Dühösen rámordult: - Takarodj innen, te ocsmány féreg!</p>
<p>A légy rettenetesen megsértődött, hogy az oroszlán ilyen gorombán beszélt vele, és ocsmány féregnek nevezte.</p>
<ul>
<li>Kikérem magamnak ezt a hangot! - kiáltotta. - És vedd tudomásul, hogy akármilyen hatalmas vagy is, ezennel megüzenem neked a háborút!</li>
</ul>
<p>Az oroszlán meg se moccant, csak gúnyosan mosolygott, a légy pedig fölröppent, elkezdett ide-oda csapongani, vadul zümmögött, és riadót fújt magának. Körözött néhányat az oroszlán fölött, aztán lecsapott a nyakára, és belecsípett.</p>
<p>Az oroszlán fölhördült, mert a légy jól kiszemelte a legérzékenyebb helyet, s fájt kegyetlenül a csípés.</p>
<ul>
<li>Elég a tréfából! - üvöltötte fenyegetőleg.</li>
</ul>
<p>De a légy nem ijedt meg tőle, megint lecsapott, megint a nyakára, és megint belecsípett. Az oroszlán nagyot bődült. Fölugrott, elkezdett forogni, hogy szembekerüljön a támadóval, és agyoncsapja. Csakhogy akármerre forgott, a légy sosem előtte volt, hanem mindig fölötte; amikor pedig az oroszlán fölágaskodott, a légy éles zümmögéssel lesiklott, és orron szúrta.</p>
<p>A vadállat prüszkölt, bőgött, üvöltött, hogy csak úgy zengett tőle az erdő, s minden vad ijedten iszkolt az odújába.</p>
<p>Így folyt a küzdelem vagy egy negyedóráig. Akkor a légy váratlanul berepült az oroszlán fülébe; zümmögött, ahogy bírt, döfködött, ahogy tudott, úgyhogy az oroszlán majd megőrült kínjában. Csapott jobbra, csapott balra, kimeresztett karmokkal, de egyre csak saját magát csapkodta, s már dőlt a vér az oldalából.</p>
<p>Akkor a légy kibújt a vadállat füléből, belerepült egyenest az orra likába, s ott kezdte szúrni-vágni.</p>
<p>Az oroszlán már őrjöngött a dühtől és a kíntól, leginkább pedig attól, hogy még egy ilyen mihaszna kis féreggel sem sikerül elbánnia. Ahogy érezte orra likában a légy szárnya csiklandását, fullánkja szúrását, végleg eszét vesztette.</p>
<ul>
<li>Megállj, most véged! - hörögte, és teljes erejéből nekirontott fejjel a barlang sziklafalának.</li>
</ul>
<p>A légy az utolsó pillanatban kiröppent, az oroszlán pedig szétroncsolt fejjel dőlt el a földön.</p>
<p>Akkor a légy vad győzelmi harsonázásba kezdett.</p>
<ul>
<li>Én vagyok a hősök hőse! - rikoltozta. - Erősebb vagyok a legerősebb oroszlánnál is! Halljátok, állatok, győzelmem hírét!</li>
</ul>
<p>Szállt eszeveszetten, hogy szétkürtölje diadalmát; de dicsősége úgy elvakította, hogy se látott, se hallott, s egyenesen belerepült egy pókhálóba. Rezzent a háló, kiugrott sarkából a pók, gyorsan befonta az oroszlánölő hőst.</p>
<h2 id="az-ördög-meg-a-bíró-norvég-népmese">Az ördög meg a bíró (Norvég népmese)</h2>
<p>Volt egyszer egy átkozott rossz bíró, aki a bőrt is lenyúzta volna a szegényekről, ha teheti. A peres ügyekben mindig annak adott igazat, aki megkente a tenyerét, és ha nagy néha valami kis jót tett egy szegény emberrel, azt tízszeresen ledolgoztatta. Így aztán - a pénzzel, amit suttyomban a tenyerébe nyomtak, meg az ingyenmunkával - nem csoda, ha meggazdagodott: szép, emeletes házat épített magának.</p>
<p>Átkozták is a parasztok a községben, ha találkoztak vele az úton, hajlongtak előtte persze, muszájból, de a háta mögött ökölbe szorították a kezüket, és mindennap százszor is elmondták: &quot;Hej, csak ezt a mi gonosz bírónkat elvinné már az ördög! Hej, csak nyakon fogná már az a Durumó, és vinné, akárhová!&quot;</p>
<p>Az ördög mindig hallotta a biztatást, és egy szép napon megelégelte; gondolta, ha annyian kívánják, mért ne tegye meg. Elment a bíróhoz, és megmondta neki kurtán-kereken: - Gyerünk, komám, viszlek a pokolba! Mindennap százszor is hallom, hogy nekem kínálnak.</p>
<p>Igen ám, de a bírónak semmi kedve se volt megválni a szép házától, kertjétől, gazdagon terített asztalától, selyempaplanos ágyától. Alkudozni próbált Durumóval. Végre is úgy állapodtak meg, hogy ha olyannal találkoznak az úton, aki valakit el akar vitetni az ördöggel, és ezt igaz szívből mondja, akkor az ördög azt viszi el a bíró helyett.</p>
<p>No, jó! Ahogy bandukolnak az úton, hallják, hogy egyik udvaron a malacát szidja a gazdasszony: - Hát nem elszökött már megint ez az átkozott! Összeszaladtam érte a falut! Hogy az ördög vinné el az ilyen cudar jószágot!</p>
<p>A bíró megörült, és biztatta az ördögöt, hogy vigye a malacot, őt meg eressze el.</p>
<ul>
<li>Nem úgy van az, komám! Nem szívből jött a szó. Ez az asszony megsiratná a malacát, ha elvinném, te is tudod.</li>
</ul>
<p>A másik faluban éppen a gyerekét szidta egy asszony, amikor a háza előtt elmentek; kiabált, hogy bár elvinné az ördög az ilyen rakoncátlan kölyköt, az ilyen anyaszomorítót. De az ördög megint csak azt mondta, hogy nem szívből jött a szó, az asszony keservesen megsiratná a gyereket, ha igazán elvinné az ördög, meg is halna tán bánatában.</p>
<p>Hanem aztán megláttak feljebb a dűlőúton két atyafit, és azok, abban a hiszemben, hogy nem hallik le beszédük az országútra, bátran kimondták, amit gondoltak.</p>
<ul>
<li>Látod, ki megy ott avval a csámpás lábú idegennel? - kérdezte az öregebbik, mire a fiatalabb a haragtól szinte rekedt hangon így felelt:</li>
<li><p>Látom hát, bár utoljára látnám ebben az életben a bírónkat! Hogy az ördög vigye el! Fogadok, még a pokolban is ő lesz a legkomiszabb!</p></li>
<li><p>No, ez nemcsak amolyan ajakon termett szó volt, komám, hallhattad a magad fülével is, hogy szívből jött - mondta az ördög.</p></li>
<li><p>Most már ne is próbálj alkudozni velem. Viszlek! - Azzal nyakon fogta a cudar bírót, és hiába kapálózott, hiába jajgatott, mégiscsak őt vitte el.</p></li>
</ul>
<h2 id="miért-nem-tudnak-beszélni-a-halak-görög-népmese">Miért nem tudnak beszélni a halak? (Görög népmese)</h2>
<p>Valamikor, a régebbnél is régebbi időben, minden állat tudott beszélni. Még a halak is.</p>
<p>A macska nyávogott, a kutya ugatott, az oroszlán bőgött, az elefánt trombitált, a majmok makogtak, a madarak énekeltek, a méhek dönögtek, a tücskök cirpeltek... S körülöttük az egész világ versenyt zengett velük - az erdők zúgtak, a levelek suttogtak, a vizek csobogtak, a szelek süvöltöztek.</p>
<p>Akárcsak ma.</p>
<p>Csakhogy akkor még a halak is részt vettek a nagy muzsikában. S méghozzá nem is akárhogyan!</p>
<p>Mivel a víz alatt laktak, olyan átható, erős hangja volt valamennyinek, hogy a patakok, folyók, tavak, tengerek mélyéről is meg lehessen érteni a szavukat.</p>
<p>Csak hát - ez lett a vesztük. Ez az átható, erős hang. Nem tudtak betelni vele. Olyan ordítozást, veszekedést csaptak folyton, hogy még a vizek csobogását, a hullámok dübörgését is elnyomta az üvöltözésük.</p>
<p>De ez még semmi!</p>
<p>Az örökös kiabálástól egyre nagyobb, egyre csúfabb lett a szájuk - s a végén már senki se állt velük szóba. Ez ugyan elkeserítette őket, de csak annál makacsabbak lettek.</p>
<p>S egy nap elhatározták, hogy összeülnek tanácskozni.</p>
<p>Tanácskoztak reggel, tanácskoztak délben - s még estére se jutottak semmire. Leszállt az éjszaka, feljöttek a csillagok - de a halak még mindig ébren voltak. Elfelejtettek lefeküdni.</p>
<p>S fölöttük ott ragyogott az arannyal teleszórt égbolt!</p>
<p>Akkor láttak először csillagokat, s mindjárt meg is irigyelték őket.</p>
<ul>
<li>Milyen gyönyörű ruhájuk van! - zúgolódtak. - S rajtunk egy csepp arany, egy csepp ezüst sincs!</li>
</ul>
<p>Az éjszaka tündére éppen ott úszott el a vizek felett, és meghallotta a halak zúgolódását.</p>
<p>Nagyon megharagudott.</p>
<p>&quot;Hát jó - gondolta - legyen úgy, ahogy akarjátok!&quot; És így szólt a halakhoz:</p>
<ul>
<li>Kaptok ti is csillogó ruhát, aranyat, ezüstöt, a szivárvány minden színét - ha cserébe odaadjátok a hangotokat!</li>
</ul>
<p>S a halak beleegyeztek.</p>
<p>Azóta ragyog-villog úgy a halak pikkelye, de némán kell viselniük azt a gyönyörű ruhát. S mikor az egész világ hangosan örül, hogy él, az ő hangjuk hiányzik a nagy muzsikából.</p>
<h2 id="a-kisegér-nagy-utazása-alaszkai-mese">A kisegér nagy utazása (Alaszkai mese)</h2>
<p>Egyszer egy pöttömnyi kisegér felkerekedett, hogy nyakába veszi a világot. Az öreganyja hamuban sült pogácsát sütött neki, és elkísérte az egérlyuk széléig.</p>
<p>Elindult a kisegér, ment, vándorolt, ki tudja, meddig, igen nagyon sokáig, reggeltől egészen estelig. Akkor tért haza a nagy útról.</p>
<ul>
<li>Hej, öreganyám! - kiáltotta már a küszöbön. - Megtudtam, hogy én vagyok a legerősebb, legügyesebb, legvitézebb az egész vidéken. Nem is tudtam eddig.</li>
<li>Aztán hogyan tudtad meg? - kérdezte az egéröreganyó.</li>
<li>Hát az úgy volt - kezdte a kisegér -, hogy kibújtam a lyukból, és mentem, mentem, egészen a tengerig. Se széle, se hossza annak a tengernek, iszonyatos nagy volt, s csak úgy csapkodtak a hullámok. De én nem ijedtem ám meg tőle! Belevetettem magam, és átúsztam. Magam is csodálkoztam; milyen jól úszom.</li>
<li>Hol van az a tenger? - kérdezte az öreganyja.</li>
<li>A lyukunktól napkelet felé.</li>
<li>Ismerem azt a tengert. Rénszarvas szaladt erre a múltkor, annak a patája nyomában gyűlt meg a víz.</li>
<li>Hallgasd csak tovább! - folytatta a kisegér. - Megszárítkoztam a napon és továbbmentem. Hát egy roppant hegy tövébe értem, de olyan magas volt az a hegy, hogy a csúcsán megakadtak a felhők. Rengeteg erdő a tetején. Már csak nem kerülöm meg gondoltam. Nekifutottam és átugrottam! Magam is csodálkoztam, mekkorát tudok ugrani.</li>
<li>Azt a hegyet is ismerem - bólintott az öreganyó. - Vakondtúrás van a szarvasnyom tengeren túl, egy bokor fű nő a tetején.</li>
</ul>
<p>Sóhajtott az unokája, de csak mondta tovább: - Megyek tovább, mit látok? Két hatalmas medve viaskodik egymással. Egy fehér meg egy fekete. Bőgnek, üvöltenek, egymás csontjait tördelik. Csakhogy én nem féltem tőlük! Közébük rontottam, és egyiket jobbra röpítettem, a másikat balra. Magam is csodálkoztam, hogy puszta kézzel elbánok két medvével! - Ismerem azokat a medvéket is - felelte rá az egéröreganyó -, az egyik a fehér pille, a másik a légy.</p>
<p>Erre már sírva fakadt a kisegér.</p>
<ul>
<li>Hát akkor se erős nem vagyok, se ügyes, se vitéz? Szarvasnyomot úsztam át, vakondtúráson ugrottam keresztül, pillét meg legyet gyűrtem le?</li>
</ul>
<p>Azt mondta erre bölcsen az öreganyó: - Egy ilyen pöttömnyi kisegérnek, mint te vagy, a szarvasnyom: végtelen tenger, a vakondtúrás: égig érő hegy, a pille meg a légy: medvék. Ha nem ijedtél meg egyiktől sem, akkor csakugyan te vagy a legerősebb, legügyesebb, és a legvitézebb kisegér az egész vidéken.</p>
<h2 id="a-szarvas-és-a-róka-gotthold-ephraim-lessing-meséje-átdolgozta-rónay-györgy">A szarvas és a róka (Gotthold Ephraim Lessing meséje (Átdolgozta Rónay György))</h2>
<p>A róka az erdőben sétálgatott; találkozott egy tisztáson a szarvassal.</p>
<p>A szarvas az első pillanatban megijedt, mert csak valami barnás foltot látott a rezzenő bokorban. Futni készült: ki tudja, nem vizsla vagy agár-e; de akkor meglátta a róka koma hegyes orrát, és megnyugodott.</p>
<ul>
<li>Tőlem aztán igazán nem kell félned - mondta a róka, és kényelmesen kilépkedett a tisztásra. - Még ha én óvakodnám tőled! De te éntőlem... Különben sem értem, miért vagy olyan félénk. Elég, ha egy mihaszna agárfióka tűnik elibéd, akármilyen messze van is, egyszeriben menekülni kezdesz. Ahelyett, hogy szembeszállnál vele!</li>
<li>Hogy szembeszálljak vele? - csodálkozott a szarvas.</li>
<li>Úgy bizony! - mondta a róka. - Nézd csak meg magadat: szép, erős, hatalmas állat vagy, nem olyan apró, mint jómagam. Amellett gyönyörű szarvad, nagyszerű agancsod van; ha azzal oldalba döföd a kutyát, egyszeriben elmegy a kedve a hadakozástól. Én a te helyedben még a vadásztól se félnék, azt is egykettőre fölöklelném, ledönteném a földre, és jól megtaposnám!</li>
<li>Megvallom - mondta a szarvas hitetlenkedve -, ilyesmi még sosem jutott eszembe.</li>
<li>Mert oktalan vagy! - jegyezte meg a róka. - Nincs elég eszed hozzá, hogy kihasználd a képességeidet. De még bőven van rá időd, hogy változtass a szokásaidon.</li>
<li>Tudod, mit? - mondta a szarvas némi gondolkodás után. - Nekem nagy szarvam van, hatalmas agancsom, neked meg nagy eszed, hatalmas tudományod. Szövetkezzünk egymással!</li>
<li>Látod, ez már okos beszéd! - mondta a róka. - Te adod az agancsodat, én adom az eszemet: senki fia nem lesz nálunk hatalmasabb az erdőben. És csak tévedjen ide még egyszer holmi vékony horpaszú agár vagy nagy fülű vizsla: esküszöm rá, keservesen megadja az árát! Ami pedig a vadászokat illeti: fogadom; előbb-utóbb leszoknak arról az ostoba szenvedélyükről, hogy nyilakat lövöldözzenek, és kopókat uszítsanak ránk! Majd mi móresra tanítjuk őket!</li>
</ul>
<p>Így a harcias róka.</p>
<p>Ám abban a pillanatban vadászkürt harsant, és nyomban utána heves csaholást lehetett hallani.</p>
<p>A szarvas keményen megvetette a lábát, fejét leszegte, agancsát előreszegezte, hogy majd nekitámad a kutyáknak.</p>
<p>A róka azonban egy szót se szólt, csak megfordult, s behúzott farokkal nekivágott az erdő sűrűjének.</p>
<p>Erre aztán a szarvas se sokat tétovázott, hanem követte szövetségese példáját. Mire a kopófalka kiért a tisztásra, már csak hűlt helyét találta a két hősnek.</p>
<h2 id="a-mocsári-manók-meg-az-élet-vize-szibériai-népmese">A mocsári manók meg az élet vize (Szibériai népmese)</h2>
<p>Élt egyszer a messze Szibériában, valamikor nagyon régen, egy vándorló kedvű vadász. Jártában-keltében egy irdatlan nagy mocsár akadt az útjába. Vad át nem jutott, madár át nem röpült rajta, akkora volt.</p>
<p>Hanem a vadászt nem olyan fából faragták, hogy egy mocsártól megijedjen. Kapta magát, nekiveselkedett, át akarta ugrani. De nem ugrott elég nagyot, s épp a mocsár közepébe pottyant, egy nagy zsombékra.</p>
<p>Körülnézett, s elállt szeme-szája: egy sereg megnyergelt, fölszerszámozott nyúl ugrándozott körülötte. Úgy ficánkoltak, mint a jóvérű paripák.</p>
<p>De ámult még nagyobbat is a vadász! Mert egyszer csak apró emberkék bújta elő a zsombékok alól: a mocsári manók. Fölpattantak a nyúlparipák hátára, odavágtattak a mi vadászunk elé, köszöntötték szépen, aztán mindjárt elpanaszolták neki nagy bajukat: - Csak te segíthetsz rajtunk, földi halandó! Ragadozó vad pusztít a birodalmunkban: a coboly. Úgy látjuk, vadász vagy. Lődd le azt a fenevadat!</p>
<p>A mi vadászunk fogta az íját, megkereste a cobolyt, leterítette, s vitte a mocsári manóknak. Örvendeztek a manók, nem győztek hálálkodni: - Nagy jót tettél velünk, vadász! Bizony megháláljuk, nem maradunk adósaid. Adunk neked az élet vizéből. Eredj haza, és várj bennünket.</p>
<p>Hazament a vadász a völgybe, ahol lakott, s megvitte a hírt atyafiságának, nemzetségének: hamarosan halhatatlanok lesznek. Eljönnek a mocsári manók, és hozzák az élet vizét.</p>
<p>Várták-lesték a vendégeket. Az asszonyok sütöttek-főztek, az emberek fát aprogattak, tüzet élesztettek, a gyerekek még álmukban is a mocsári manókról beszéltek.</p>
<p>Egy nap aztán megérkeztek. Porzott az út utánuk, úgy vágtattak nyúlparipáikon vezérük fenyőfa bödönkében hozta az élet vizét.</p>
<p>Amikor az emberek meglátták, micsoda paripákon ügetnek, olyan harsány nevetésre fakadtak, hogy rengett a hasuk belé.</p>
<p>Megharagudtak a mocsári manók, le se szálltak nyúllovukról. Fogta a vezérük a fenyőfa bödönét, s ráloccsantotta az élet vizét a cirbolyafenyőkre. Aztán visszavágtattak a mocsárba.</p>
<p>Azért öregszenek meg azóta is az emberek, s ezért zöldellnek száz meg száz évig Szibéria erdeiben a cirbolyafenyők.</p>
<h2 id="a-nagyravágyó-ló-aesopus-meséje-átdolgozta-rónay-györgy">A nagyravágyó ló (Aesopus meséje, átdolgozta Rónay György)</h2>
<p>Ez is abban a réges-régi időben történt, amikor még a hatalmas Jupiter uralkodott az emberek és állatok fölött.</p>
<p>Egy szép napon trónusa elé járult a ló, és így szólt: - Emberek-állatok ura és királya! Akármerre járok-kelek, mindenütt azt hallom, hogy széles e világon nincs szebb állat nálam. Belenéztem már egy-két tó tükrébe; mondhatom, nekem magamnak is az a véleményem, hogy szép vagyok. De úgy gondolom, azért nem ártana, ha még egyet-mást változtatnál rajtam. - Ugyan mit? - kérdezte Jupiter mosolyogva. - Mondd csak el bátran, és ha lehetséges, megpróbálom a dolgot.</p>
<p>A ló olyan beképzelt volt, hogy nem is vette észre Jupiter elnéző mosolygását.</p>
<ul>
<li>Mindenesetre sebesebben bírnék futni - mondta -, ha a lábam valamivel karcsúbb lenne.</li>
<li>Ennyi az egész? - kérdezte Jupiter.</li>
</ul>
<p>A ló nekibátorodva folytatta: - A nyakammal sem vagyok egészen elégedett. Szó se róla, szebb, mint például a farkasé vagy a juhé, de még mindig nem elég szép az íve, s amellett egy kicsit vastag is. Ha olyan lenne például, olyan hosszú és hajlékony, mint a hattyúé... - Folytasd - biztatta Jupiter. ... azonfölül bizonyára rám férne, hogy valamivel még erősebb legyek; még erősebb, pedig úgy lehetnék, ha valamivel szélesebb szügyem lenne. Végül pedig... - Végül? - kérdezte mosolyogva az emberek és állatok ura. - Végül mondta a ló -, ha már arra rendeltél, hogy az embert hordozzam hátamon, igazán megkímélhettél volna az örökös nyergeléstől, és rá is teremthetted volna a nyerget a hátamra. - Rendben van - mondta Jupiter. - Légy egy kis türelemmel, és mindjárt meglátod...</p>
<p>A ló várakozott, Jupiter pedig fölemelte jobbját; felhő gomolyodott föl a királyi trón mögött, aztán előlépett a felhőből egy rút teve.</p>
<ul>
<li>Tessék - mondta Jupiter a lónak. - Ezt akartad?</li>
</ul>
<p>A ló szólni sem bírt rémültében.</p>
<ul>
<li>Látod? - mondta Jupiter. - Karcsúbb lábat akartál: itt van. Hosszabb nyakat akartál: itt van. Szélesebb szügyet akartál: itt van. Végül azt mondtad, bár teremtettem volna hátadra a nyerget. Hát az is itt van: a ráteremtett nyereg. Nézd meg jól a mintát, aztán mondd meg, akarod-e, hogy átalakítsalak.</li>
<li>Nem, nem! - tiltakozott még mindig remegve a ló.</li>
<li>Hát akkor menj, és örülj, hogy olyan vagy, amilyen, és ne akarj más lenni - mondta az emberek és állatok ura.</li>
<li>Hogy pedig egyszer s mindenkorra leszokjál a nagyravágyásról, ezt is meghagyom - mutatott a tevére.</li>
<li>Valahányszor ránézel, mindig jusson eszedbe oktalanságod, és sose felejtsd el: ne a más képességeit irigyeljük, hanem a magunkéit pallérozzuk.</li>
</ul>
<h2 id="az-oroszlán-és-a-sakál-kínai-népmese">Az oroszlán és a sakál (Kínai népmese)</h2>
<p>A régi időkben a havasok lábánál tanyázott az állatok királya, az oroszlán. Ötszáz oroszlán fölött uralkodott.</p>
<p>Telt-múlt az idő, és ő is megöregedett. Beteges lett, lesoványodott, látása meggyöngült. Egyszer, ahogy csapata élén haladt, beleesett egy kiszáradt kútba. Ötszáz alattvalója továbbment, őt otthagyta.</p>
<p>Nem messze a kúttól tanyázott egy sakál. Meghallotta az oroszlánkirály üvöltését, s rá is talált a bajba jutott uralkodóra. Leült a kút mellé, és így gondolkodott:</p>
<p>&quot;Neki köszönhetem, hogy ebben az erdőben lakhattam, békében élhettem, bőven ehettem húst. Most veszélyes kelepcébe került. Hogyan hálálhatnám meg jóságát?&quot;</p>
<p>Nem messze bővizű patak folydogált. A sakál árkot kapart, és a vizét a kútba vezette. Amikor a kút megtelt, az oroszlán könnyűszerrel kimászott belőle.</p>
<p>Ekkor így szólt az erdő istene: - Mindenkinek, bármilyen erős és bátor is, kell hogy legyen egy barátja. Lám, a kicsi sakál mentette meg a hatalmas oroszlánt!</p>
<h2 id="a-jaguár-és-az-eső-dél-amerikai-taulipang-indián-népmese">A jaguár és az eső (Dél-amerikai taulipang indián népmese)</h2>
<p>Volt egyszer egy ház, amelynek lakói egy napon akkora tüzet raktak a tűzhelyen, hogy irtóztató füst és meleg lett a szobában. Ezért éjjelre kimentek a szabadba aludni, függőágyukat a fákra kötötték.</p>
<p>A háztól nem messze ólálkodott a jaguár. Éppen jött az eső, s összetalálkozott a jaguárral.</p>
<ul>
<li>Mit csinálsz te itt, sógor? - kérdezte a jaguártól.</li>
<li>Megijesztem az embereket, hogy bemeneküljenek a házba.</li>
<li>Az emberek nem félnek tőled, sógor - ellenkezett az eső.</li>
<li>Dehogynem félnek! Akarod látni? Énekelve körbesétálom a házat. Eridj és figyeld, mit mondanak az emberek!</li>
</ul>
<p>Az eső odament, letelepedett az emberek közelébe, és hallgatta, mit mondanak. A jaguár énekelni kezdett: &quot;Hő-hő-hő-hő-hő.&quot;</p>
<p>Az emberek pedig ezt mondták: - Hohó! Megállj! Vadásztarisznyámba kerül a szép bundád, jaguár!</p>
<p>A jaguár újra csak rázendített: &quot;Hu-hu-hú-hu-hu-hú!&quot;</p>
<p>Az eső pedig csendben tovább hallgatódzott.</p>
<ul>
<li>Reggel lenyilazzuk a jaguárt - mondták az emberek.</li>
</ul>
<p>Az eső visszatért a jaguárhoz. A jaguár pedig megkérdezte: - No, mit mondtak, sógor? - Semmit. Semmit sem szóltak! - volt a válasz. - Valószínűleg rettegnek tőlem, sógor. - Ugyan! Tudd meg, mit mondtak! &quot;A vadásztarisznyámba kerül a szép bundád, jaguár&quot;. Meg azt is mondták: &quot;Reggel lenyilazzuk a jaguárt!&quot; Nem tartanak tőled. De tőlem annál inkább. - Nem hiszem! Miért félnének tőled? - Szeretnéd látni? Felkészülök, s aztán megmutatom. Most eridj, és te figyeld az embereket, sógor - mondta az eső.</p>
<p>A jaguár az emberek közelébe kúszott, és a földre lapulva figyelt. Hirtelen besötétedett, erős szél kerekedett. Az emberek pedig kiáltozni kezdtek: &quot;Jön az eső!&quot; S jött az eső, csak úgy zuhogott már. Az emberek lekapkodták a függőágyakat, és beszaladtak a házba.</p>
<ul>
<li>Láttad, sógor, hogy megijedtek tőlem? - szólt az eső - Mifelénk nem félnek holmi bőszködő jaguártól, de félnek az esőtől, vihartól, égiháborútól.</li>
</ul>
<h2 id="az-elrabolt-királyfi-norvég-népmese">Az elrabolt királyfi (Norvég népmese)</h2>
<p>Lini, szép királyfi, vadászni ment a pajtásaival. Éppen egy szarvast üldözött, amikor hirtelen-váratlan sűrű köd ereszkedett az erdőre, a vad elmenekült, ő meg elvétette az irányt, és egyre messzebb került a társaitól. Azok keresték, nevét kiáltozták, összejárták az egész erdőt, de hiába - Lininek nyoma veszett. Az öreg király ágynak esett, mikor megtudta a hírt, és kidoboltatta, hogy aki fiát visszahozza, annak adja fele királyságát.</p>
<p>Élt abban az országban egy szép és okos parasztlány, Szigni. Eltökélte magában, hogy a királyfi keresésére indul. Egy pár új lábbelit meg három napra való elemózsiát kért az édesanyjától, és felkerekedett. Hosszú, fáradságos vándorlás után egy barlanghoz ért, és elrejtőzött a bejárat mellett. Leskelődött, hallgatózott, de mivel semmilyen neszt nem hallott, végül is bemerészkedett.</p>
<p>Két ágy volt ott: egyiken ezüsthímes takaró, másikon aranyhímes. Nézi - hát az aranyos takaró alatt egy ifjú alszik, nem más, mint Lini királyfi! Azt is mindjárt meglátta a szemfüles lány, hogy az ágy fejébe valami titkos jelek vannak vésve, de sem a királyfit felébreszteni, sem a titkos jeleket elolvasni nem tudta.</p>
<p>Elbújt egy sötét zugba, és várta, mi lesz. Nemsokára belépett két óriáslány. Az egyik elég fiatal és szemrevaló, de gonosz arcú, a másik ijesztően rút. A fiatalabb odalépett az ágyhoz, és ezt a varázsigét mormolta: &quot;Daloljatok, hattyúcskáim, ébredjen fel a királyfi!&quot;</p>
<p>A királyfi rögtön felébredt, és az óriáslány megkérdezte, nem akar-e valamit enni. Azt felelte: &quot;Nem!&quot; - és egy szót se mondott többet.</p>
<p>Később azt kérdezte tőle, hogy nem akarja-e őt feleségül venni, és arra még keményebb hangon mondta a nemet. Az óriáslány haragosan dobbantott a lábával, és álmot olvasott rá. Ez volt a varázsige: &quot;Daloljatok, hattyúcskáim, aludjon el a királyfi!&quot;</p>
<p>Mikor látták az óriáslányok, hogy Lini megint mélyen alszik, elmentek. Szigni óvatosságból még várt egy darabig, de aztán előjött; hogy a varázsszóval, amit jól eszébe vésett, felébressze a királyfit: &quot;Daloljatok, hattyúcskáim, ébredjen fel a királyfi!&quot; Alighogy végigmondta, a királyfi kinyitotta szemét, és ugyancsak megörült, hogy nem a két óriáslányt látja az ágynál, hanem a szép szőke falusi lánykát. Tüstént jó barátok lettek, és Szigni kitanította a királyfit, mit hogyan tegyen. Aztán elaltatta úgy, amint az óriáslányoktól tanulta, ő maga meg visszabújt a helyére, hogy semmit észre ne vehessenek.</p>
<p>Nemsokára hazajöttek az óriáslányok, felébresztették a királyfit, és megkérdezték, akar-e valamit enni.</p>
<ul>
<li><p>Igen - felelte Lini. A másik kérdésre is igennel felelt. Azt mondta meggondolta, és kész feleségül venni az óriáslányt, de két kikötése van: egyik, hogy holnapig még hagyják magára, mert neki az ágy fejébe vésett titkos jeleket.</p></li>
<li><p>No, azt könnyen megtehetjük, ha kíváncsi vagy rá - mondták az óriáslányok. - Az van odaírva: &quot;Szaladj velem, ágyam, ahová most vágyom!&quot;</p></li>
</ul>
<p>Ételt-italt hoztak neki, aztán elmentek. Szigni meg előjött, és nemsokára a királyi Lini és Szigni férj-feleség lettek, és ma is élnek, ha meg nem haltak.</p>
<h2 id="a-róka-meg-az-ugorka-mészöly-miklós-meséje">A róka meg az ugorka (Mészöly Miklós meséje)</h2>
<p>Rengeteg sok ugorka volt a kertemben, s egy szép nap rákapott a róka. Se csirke, se liba nem kellett neki, csak az én ugorkáimat lopkodta. Végül elfogyott a türelmem, s azt gondoltam:</p>
<p>„Várj csak, megleslek én egyszer, elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek!” S alig vártam, hogy beesteledjék. Kiválasztottam a legszebbik ugorkát, jó erős zsineget kötöttem a szárára, és elbújtam a farakás mögé - kezemben a zsineg másik végével.</p>
<p>Egyszer csak jött a koma! Semmit se sejtett. Rögtön észrevette a legszebbik ugorkámat, aztán hopp! - odaugrott, s szárastul bekapta. De nem mozdult utána, csak akkor, amikor a zsineget húzni kezdtem. Odahúztam a komát magam elé.</p>
<ul>
<li><p>Ízlett-e a vacsora? - kérdeztem.</p></li>
<li><p>Ízlett, ízlett... - motyogta, és sötéten nézte a zsineget, ami a szájából kilógott.</p></li>
<li><p>Most mit akarsz csinálni velem?</p></li>
<li><p>Én csak annyit, hogy elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek.</p></li>
</ul>
<p>A koma úgy tett, mint akit nagy szerencse ért.</p>
<ul>
<li>Az éppen jó lesz! - mondta. - Komáromban még úgysem jártam.</li>
</ul>
<p>Csak én nem hittem ám neki! Kerestem egy furkósbotot, és avval bökdöstem meg a hátát.</p>
<ul>
<li><p>Látod ezt a furkót? Ez se járt még Komáromban, ez is oda készül! - S jól megsuhogtattam. Ebből mindjárt szót értett. Úgy jött a nyomomban, hogy meg se mert nyikkanni. Mikor reggeltájt beléptünk a város kapuján, a sok utcai nép mind azt bámulta, hogy pórázon vezetem a rókát. S a nagy kacagásra a tömlöcbeli várkapitány is felébredt, kinézett az áristom kapuján. Én meg odaálltam eléje:</p></li>
<li><p>Foglyot hoztam. Lompos rókát. Ugorkát lopott!</p></li>
<li><p>Micsodát? - képedt el a várkapitány. - A róka nem eszik ugorkát!</p></li>
<li><p>Márpedig ez megeszi, most is a hasában van a betyárnak! - mondtam, s mint aki biztos a dolgában, jól megrántottam a zsineg végét. Azt gondoltam, legalább az ugorka szárát kihúzom a torkából. A koma azonban suttyomban elrágta a zsineget, a rántásra elszakadt - ő meg uzsgyi! - elrohant.</p></li>
<li><p>Hallja kend - mondta a várkapitány -, most már elég a bolondságból! Én csak igazi tolvajt csukatok tömlöcbe!</p></li>
</ul>
<p>Azzal sarkon fordult, s dühösen becsapta az áristom kapuját. Én meg szégyenszemre elindultam hazafelé. De nagyon bosszankodtam. Végül azt sütöttem ki, hogy még egy próbát teszek. Mihelyt hazaértem, hívtam a nagybírót, a kisbírót meg a legkisebb bírót, hogy jöjjenek, s álljanak ők is lesbe. Legyenek ők a tanúk, hogy igenis: eszik a róka ugorkát!</p>
<p>De hiába vártunk éjfélig, éjfél utánig a farakás mögött - a koma oda se dugta az orrát. Se akkor éjszaka, se azóta. Lehet, hogy leszokott az ugorkaevésről?</p>
<p>De azért én azt mondom: mégse higgyünk neki. Hátha visszaszokik rá. S ha sikerül rajtacsípnetek a tolvajláson, legyetek ügyesebbek nálam.</p>
<h2 id="a-varázsló-ajándéka-francia-népmese">A varázsló ajándéka (Francia népmese)</h2>
<p>Élt valaha egy ember, akit mindenki csak szegény Jánosnak hívott, mert gyerekeinek se szeri, se száma, de pénze csak annyi, mint békán a toll. Ez a szegény János egyszer, amint mendegélt, és éppen azon búsult, honnan szerezzen ennivalót a sok éhes szájnak, találkozott egy koldussal. Megesett a szíve a szerencsétlenen, és odaadta neki utolsó garasát. A koldus hálából egy babszemet adott neki, és azt mondta; ültesse el a tűzhely hamujába, aztán majd meglátja, mi történik. Szegény János el is ültette a babszemet, és csodák csodája, a babszem azon nyomban kicsírázott, a szára megvastagodott, s olyan lett, mint egy fának a törzse, kibújt a kéményen, és felnyúlt egészen az égig. Szegény János meg gondolt egyet, felmászott a bab törzsén a magasba. Ahol a babszár véget ért, ott emelkedett a varázsló palotája. Szegény János kopogtatására a kapu megnyílt, és ő szembe találta magát a hosszú szakállú öreggel.</p>
<ul>
<li>Ki vagy, te idegen, és mit kívánsz? - kérdezte a varázsló.</li>
<li>Szegény János a nevem, és azt szeretném megtudni tőled, honnan adjak enni a fészekalja gyerekemnek - mondta János.</li>
<li>Tudom, hogy derék ember vagy, szegény János - szólt a varázsló -, ezért neked adom ezt a kendőt, terítsd az asztalodra, és csak annyit mondj: &quot;Teljék meg az asztal étellel-itallal!&quot; - és máris jóllakathatod a gyerekeidet.</li>
</ul>
<p>Szegény János szívből hálálkodott, aztán visszamászott a bab törzsén, és csapott olyan lakomát otthon, hogy még az egerek füle is kétfelé állt.</p>
<p>Szegény János egy napon betért a kocsmába, és felhajtott egy jó korsó sört. Ettől olyan virágos kedve támadt, hogy a kocsmárosnénak eldicsekedett, milyen jól megy a sora, mióta a varázslónál járt, és a csodálatos kendőt mindjárt meg is mutatta az asszonynak. Az meg fogta magát, észrevétlenül kicserélte egy ugyanolyanra.</p>
<p>Szegény János otthon hiába szólongatta a kendőt, nem került arra még egy morzsányi kenyér sem. Sejtette már János, hogy honnan fúj a szél. Ezért aztán másnap megint felkúszott a bab törzsén a varázslóhoz, és elpanaszolta neki, hogyan járt a kendővel. Az öreg jól összeszidta, de szegény János rimánkodására meglágyult a szíve, és a kezébe nyomott egy furkósbotot.</p>
<ul>
<li>Menj a kocsmárosnéhoz, s csak annyit mondj: &quot;Suhogj, botocskám!&quot; Addig biztasd, míg vissza nem adja a kendőt - mondta a varázsló.</li>
</ul>
<p>Megköszönte szegény János az öreg jóságát, és sietett vissza a kocsmárosnéhoz, s követelte a kendőjét.</p>
<ul>
<li>Nálam ugyan nincs a te kendőd, eredj az utadra, míg szépen vagy! - rikácsolta az asszony.</li>
</ul>
<p>Szegény János erre elővette a botot, és mondta: &quot;Suhogj, botocskám!&quot;</p>
<p>A furkósbot elkezdett táncolni az asszony hátán, János meg egyre csak mondogatta: &quot;Suhogj, botocskám!&quot; - Elég, elég! Visszakapod a kendődet, csak csendesítsd le azt az átkozott furkóst! - jajveszékelt az asszony, és már futott is a kendőért.</p>
<p>Szegény János asztala ezentúl mindennap telis-tele volt étellel-itallal, de azóta szegény János a kocsmának még a tájékát is elkerüli.</p>
<h2 id="a-kaszáslegény-norvég-népmese">A kaszáslegény (Norvég népmese)</h2>
<p>Egy legény el akart szegődni kaszásnak, de az ő vidékén már nem kapott munkát, elindult hát északra, gondolta, a hegyek között későbben kezdik a kaszálást, talán még jókor érkezik. Vándorolt, vándorolt, meredek sziklákon kapaszkodott, rohanó vizeken gázolt keresztül. Alkonytájt sűrű köd támadt, havazni kezdett. A legény elvétette az utat. Behúzódott hát egy barlangba, hogy ott várja meg a reggelt. Tüzet rakott, elővette kenyeres tarisznyáját, és nekilátott a falatozásnak. Egyszer csak mintha szűkölést hallott volna, és csakugyan - ahogy kinéz, hát egy sovány, vörös kutya áll a barlang szája előtt. El nem tudta gondolni, honnan került oda a kutya, mikor se tanyának, se pásztorszállásnak, se semmilyen emberi hajléknak nyomát se látta a környéken, de azért behítta a szegény állatot, hogy ne fagyoskodjon odakinn, pár falatot is vetett neki. Aztán feje alá tette tarisznyáját, elnyújtózott a földön, és elaludt.</p>
<p>Álmában egy tündérasszony jelent meg előtte, és egy kaszát adott neki ezekkel a szavakkal: &quot;Úgy vigyázz rá, hogy másnak a kezébe ne kerüljön, és fenőkő ne érje a pengéjét!&quot; Mikor felébredt, csakugyan ott találta a rozsdás kaszát a tarisznyája alatt. &quot;Sokra aligha megyek vele - gondolta -, kivált ha fenni se szabad, de mivel ilyen különös módon jutottam hozzá, most már magammal viszem.&quot; Sütött a nap, könnyen eligazodott, és nemsokára emberlakta vidékre ért.</p>
<p>Munkát azonban itt se kapott; javában kaszáltak már mindenütt. Csak az erdőszéli nagy réten állt még érintetlenül a kövér fű. A legény megtudta, hogy az a rét egy gazdag özvegyasszonyé, aki többnyire maga dolgozik a rétjén, és bár későbben kezdi, mint más, hamarább elkészül. Éppen ezért nem szívesen szegődnek el hozzá az emberek - kicsit félnek tőle.</p>
<ul>
<li>No de ha nincs más választásod, próbálj szerencsét nála - tanácsolták a mi legényünknek a gazdák.</li>
</ul>
<p>És hát csakugyan nem volt más választása. Az asszony felfogadta, azt mondta, egy hétig nála maradhat, de fizetést nem kap, csak ha annyi füvet lekaszál, hogy ő, mármint a gazdasszonya, szombat estélig nem tudja összegereblyélni. A legény szorgalmasan dolgozott öt napig. Kaszája csuda jó szerszám volt, fenés nélkül is olyan könnyen vágta a füvet, hogy többre ment, mint otthon harmadmagával. De péntek este mégis nyugtalanság fogta el. Hátha az asszonya gereblyéje se közönséges szerszám, és még többet tud, mint az ő kaszája? Éjjel, álmában újra megjelent neki a tündérasszony, és azt mondta, kora reggel menjen majd a kovácsműhelybe, szedje össze, ahány kaszát ott talál, és vigye ki a rétre. A legény úgy is tett. Mikor látta, hogy gazdasszonya öt gereblyét hoz, és négyet csak úgy letesz a rendek közé, jó messzire egymástól - figyelte, mi lesz. Hát az lett, hogy amíg az asszony gereblyélt, a másik négy gereblye is dolgozott, a maga erejéből. A legény lerakta a kaszákat a fűbe, jó messzire egymástól, és míg ő a magáét suhogtatta, azok is szorgalmasan dolgoztak. Így aztán mégse fogott ki rajta a boszorkány - hiába gereblyélt ötször-tízszer annyit, mint más, a levágott fű több volt, hogysem győzte volna. A legény ott maradt nála, jó dolga volt, most már szép fizetést is kapott, idővel házat épített magának, megházasodott, és ma is boldogan él, ha meg nem halt.</p>
<h2 id="az-ördög-jósága-norvég-népmese">Az ördög jósága (Norvég népmese)</h2>
<p>Gunnar és Andersz együtt indultak útra, hogy munkát keressenek. Andersz, a fiatalabb, derék, becsületes legény volt, de Gunnar lusta, hazug és nyerészkedő. A munkából kisebb részt vállalt, társára bízta a nehezét, mihelyt a gazda hátat fordított elnyújtózott a fűben, és aludt, de mikor a hetibérüket megkapták, mindig magának tartotta a nagyobb felét, azon a címen, hogy ő az öregebb. Andersz végre is megunta a dolgot, és azt mondta, próbáljanak külön-külön szerencsét, és egy útkeresztezésnél elbúcsúzott tőle, egyedül ballagott tovább. De búslakodott szegény, nem szerette a magányosságot, mert fiatal volt nagyon, jóformán gyerek még. Egyszer csak szembe jön vele egy vállas, erős, sötét nézésű fickó, és megállítja.</p>
<ul>
<li>Hová, merre, kis komám?</li>
<li>Munkát keresek - felelte a fiú, mire a másik azt mondta, hogy ő is hasonló dologban jár, menjenek együtt.</li>
</ul>
<p>Egy tanyán éppen akkor kezdték a cséplést: kellett a munkáskéz, mindjárt felfogadták mind a kettejüket. Az idegen legény szinte félelmetes gyorsasággal dolgozott hatan is alig győzték a kévéket adogatni neki. Mikor a szemet felszórták a magtárban és kitárták az elülső meg a hátsó ajtót, hogy keresztüljárja a szél, a bikaerejű legény csak beállt az egyik sarokba, és fújta nagy szusszal, úgyhogy egykettőre kinn volt az udvaron az egész pelyva.</p>
<p>Szombaton aztán a napszámfizetésnél az Andersz gyereket küldte be a gazdához és meghagyta neki, hogy a pelyváért is kérjen fizetést, ne csak a szemért.</p>
<ul>
<li>Ha erre nemet mond, fenyegesd meg, hogy fejére borítjuk a magtárt!</li>
</ul>
<p>A legény úgy tett, ahogy öregebb társa mondta neki, de a gazda kinevette.</p>
<ul>
<li>Még hogy a pelyváért is fizessek! Te vagy a bolond, vagy engem nézel annak?</li>
<li>Márpedig akkor fejére borítjuk a magtárát, gazduram! - felelte a fiú.</li>
<li>Csak rajta! Ha meg tudjátok tenni. De nem papirosból építettem én azt!</li>
</ul>
<p>Hanem egy perccel azután már nem nevetett, mert a két legény a magtár hátsó falához került, nekivetette vállát, és megingott az egész épület. A gazdában szint megfagyott a vér. Rémülten hadonászott, integetett nekik: - Megálljatok, eszeveszettek! Inkább fizetek a pelyváért is, csak szét ne döntsétek a magtáramat! - És úgy is tett.</p>
<p>Mikor továbbmentek, Andersz a pénz felét társának akarta adni, de az legyintett: - Hagyd csak, neked jobban kell, nekem meg nem számít az a pár garas.</p>
<p>A legényke csodálkozott, és kérte, hogy legalább mondja meg, kicsoda, mi a neve: - Közönségesen ördögnek hívnak, de amint látod, feketébbnek festenek az emberek, mint amilyen vagyok.</p>
<p>Andersz megköszönte a segítségét, de örült, amikor utaik elváltak, mert nem hihette hogy az ördög igazán semmit se kíván a fáradságáért. Nem sokkal azután; hol elváltak, szembejött vele a régi társa, Gunnar, és mikor megtudta, milyen szerencséje volt a kis fickónak, és a tömött pénzeszacskót látta; az ördög után eredt, de hiába - bottal üthette a nyomát.</p>
<h2 id="a-csodálatos-cinege-olasz-népmese">A csodálatos cinege (Olasz népmese)</h2>
<p>Élt valahol fent, a messzi hegyekben egy bányász, akinek már régóta nem volt munkája, s ezért madarászásra adta a fejét. Legtöbbször vele ment legkisebb fiacskája, a tízéves Peti is. A kisfiú egyszer kora hajnalban egyedül ment ki az erdőbe, és elbújt egy bokorban. Nem kellett sokáig várakoznia, mert honnan, honnan nem, hirtelen egy cinege szállt a lépvesszőre, s mintha az lett volna a leghőbb vágya, hogy a kisfiú azonnal megfogta, még csak szabadulni sem próbált a gyerek simogató kezéből.</p>
<p>Vígan fütyörészve ment Peti haza, vállán a hálóval, de a cinege is vidám volt ám, s együtt fütyörészett Petivel. Amikor Peti hazaért, leakasztotta a falról kicsinyke kalitkáját, betessékelte ajtaján udvariasan a kis cinegét, mohából ágyat is vetett neki, melléje meg friss vizet készített be és jó sok kendermagot. No, azért egy kis mákról sem feledkezett el, mert azt képzelte, hogy a cinege is szereti, hiszen az ő kedvenc eledele a mákos tészta volt.</p>
<p>Másnap hajnalban a cinege vidám énekszóval költötte fel kis gazdáját. Amikor Peti odament hozzá, hogy megint friss vizet adjon neki és néhány újabb tökmagot, nagy álmélkodására egy icipici kis tojás feküdt a mohán, mint valami kicsi ékszer. S nem is közönséges tojás volt az, hanem tündökletesen fénylő pici aranytojás. Másnap kora reggel bement a bányász a városba, megkereste az aranyművest, és megmutatta neki a kincsét. Ha láttátok volna, hogy elcsodálkozott az aranyműves, mert bizony még sohasem került aranytojás a kezébe, s ahogy lemérte a mérlegen, annyit nyomott, hogy a szegény bányász egy egész kalap pénzt vitt haza érte.</p>
<p>S ez aztán így ment napról napra, sok-sok hónapon át. Minden reggel, amikor a kisfiú odament a kalitkához, hogy megitassa és megetesse hűséges cinegemadarát, mindig ott feküdt a mohán a tündökletesen fénylő pici aranytojás. Egy reggel azonban, amikor szokása szerint ismét odalépett a kalitkához, a kis cinege váratlanul emberi hangon szólalt meg:</p>
<ul>
<li>Most már elég pénzetek van, vegyetek rajta egy veteményeskertet, sok-sok gyümölcsfával, tartsatok méheket, és dolgozzatok szorgalmasan. Engem pedig engedjetek szabadon, és ígérjétek meg, hogy soha többet nem fogtok kint madarat az erdőben. Ha megszegnétek tilalmamat, akkor egy reggel arra ébredtek, hogy a veteményeskertnek meg a gyümölcsfáknak hűlt helye lesz. Mindezért cserébe csak annyit kérek tőled, hogy vess el egy kis mákot is a kertben, hogy ha majd néha eljövök ide vendégségbe hozzátok, megkínálhass vele, mert tudod, igen-igen megkedveltem.</li>
</ul>
<p>Peti szabadon engedte a kis cinegét, és az fütyülve, trillázva, vidáman repült el az erdő felé. Mindannyian megfogadták a tanácsát, szorgalmasan dolgoztak, szépen meg is éltek.</p>
<p>Persze a mákültetésről sem feledkezett el Peti - már csak a mákos tésztái miatt sem -, és minden héten egyszer vendégségbe várta a valamikor tündökletesen fénylő pici aranytojást tojó cinegét. S ilyenkor akkora füttykoncertet csaptak, hogy elhallatszott hetedhét országba, s mindaddig fütyültek, amíg be nem rekedtek.</p>
<h2 id="a-szamár-és-kertész-krilov-meséje">A szamár és kertész (Krilov meséje)</h2>
<p>Volt egyszer egy kertész, aki salátát, káposztát, uborkát meg dinnyét termelt. Ez a kertész nagyon bölcsnek hitte magát, de hogy igazán bölcs volt-e, döntsétek el ti, ha végighallgattátok a meséjét.</p>
<p>Szép nagy, kerek fejű káposztái voltak a kertésznek, de nemcsak ő szerette a káposztát, hanem a varjak meg a verebek is, akik naphosszat ott ültek a kertjében, bele-belecsipegetve a finom zöld levelekbe. Hű, de dühbe gurult erre a kertész!</p>
<ul>
<li><p>Nem fogtok ám rajtam kifogni! Majd elintézlek én benneteket! - kiabált a madarakkal, és szaladt be az istállóba, ahol békésen majszolta a kórókat meg a bogáncsokat egyetlen szamara, Jeremiás.</p></li>
<li><p>Volna egy megbízásom számodra, úgyis mindig arról panaszkodsz, hogy csak a kordéhúzást bízom rád - veregette meg a kertész a szamár feje búbját.</p></li>
<li><p>Menj ki a kertbe, és hessegesd el a varjakat meg a verebeket, mert annyi kárt okoznak a veteményesemben, hogy ezt már nem tűrhetem tovább. Ha jól végzed a dolgodat, estére kapsz jutalmul egy tarisznya ínyedre való bogáncsot!</p></li>
</ul>
<p>Jeremiás akkorát iázott örömében, hogy gazdájának majdnem berepedt a dobhártyája. S azzal uzsgyi, vesd el magad! - már futott is ki a kertbe, mert bizony fájt a foga a dupla adag jófajta bogáncsra. Hanem ahogy kiért a veteményeskert közepére, látta ám, hogy itt is, ott is valósággal veréb- és varjúfelhők tanyáznak a káposztákon meg a salátákon; bizony, még a dinnyéket sem kímélték. Jeremiás tele volt jóindulattal, de hát a sok verébtől és varjútól azt sem tudta, hogy merre szaladjon. Összevissza futkározott hát, és úgy hessegette a verebeket, varjakat fülével, patáival, farkával, melyiket mivel érte el előbb.</p>
<p>A gazda elégedetten állt az istálló ajtajában, és vidáman dörzsölte a kezét, amint látta, hogy száll fel a veréb- és varjúhad a veteményekről.</p>
<p>&quot;Mégiscsak pompás gondolat volt tőlem, hogy Jeremiást, a csacsit küldtem ki eleven madárijesztőnek!&quot; - dörmögött magában, alaposan kidüllesztve a mellét. Hanem ahogy kisétált a kertbe, elszörnyedve látta, hogy a szamár ténykedése folytán egy fia saláta sem maradt; se káposzta, se uborka, s bizony még a dinnyéből sem maradt hírmondó sem. Éktelen dühbe gurult erre a kertész, fölkapta a botját, s végigszánkóztatta a csacsi hátán, úgyhogy szegény Jeremiás alig tudott visszavánszorogni az istállóba, és még odabent is egyre hallotta gazdája hangját: - Azt mondom én neked, máskor ne vállalj olyat, amihez nem értesz! Most pedig büntetésből egy hétig nem kapsz egy fia bogáncsot sem!</p>
<p>Épp akkor hajtotta hazafelé a kanász a kondát, és így akarva-akaratlan, szemtanúja volt az egész esetnek.</p>
<ul>
<li>Hibás volt a szamár, az igaz - állapította meg a kanász -, de kend még hibásabb, szomszéd, mert okos ember nem bízza szamárra a kertje őrzését!</li>
</ul>
<h2 id="a-három-vándorlegény-francia-népmese">A három vándorlegény (Francia népmese)</h2>
<p>Felkerekedett egyszer három jó cimbora: egy takács, egy szabó meg egy csizmadialegény. Nagy útra indultak, messzi külországba; a burkusok földjére, más tájakat látni, más népekkel beszélni.</p>
<ul>
<li>Az ám, de hogyan beszélünk velük? Hiszen egy kukkot se tudunk a nyelvükön! - kapott észbe a takács.</li>
<li>Megmondom én, mit kell tennünk! - állt elő a csizmadialegény - Egyikünk megtanulja az első mondatot, amit Burkusföldön hall, a másikunk a másodikat, a harmadik meg a harmadikat. Így aztán háromszor gyorsabban tanuljuk meg a nyelvüket, mint más ember. Igaz-e, cimborák?</li>
</ul>
<p>Tetszett a másik kettőnek a tanács. Mentek, vándoroltak, míg egy nap elértek a burkusok földjére.</p>
<p>Az első városban éppen vásár volt. Rájuk bámészkodott a nép.</p>
<ul>
<li>Három külországi vándorlegény! - kiáltotta el magát egy kofa. Meghallotta a takácslegény, mindjárt meg is tanulta.</li>
</ul>
<p>Továbbmentek a vásárban, megláttak egy parasztot. Tyúkot árult a paraszt, és hangosan kínálgatta portékáját: - Húsz rézgarasért! Húsz rézgarasért!</p>
<p>Ezt meg a szabólegény jegyezte meg, addig hajtogatta magában, míg megtanulta. Kicsit arrább egy öreg koldussal találkoztak. Éppen alamizsnát adott neki egy asszony. A koldus hangosan hálálkodott: - Áldja meg érte az isten! Köszönöm! Köszönöm!</p>
<p>Ezt meg a csizmadialegény véste az eszébe.</p>
<p>Kiértek a városszélre, letelepedtek egy bokor tövébe. A bokor túlsó oldalán két öregember üldögélt. Az egyik éppen azt panaszolta a másiknak: - Én meg hogyan jártam! A vásárba indultam, de útközben ellopták a bugyellárisomat. Kevés pénz volt benne, húsz rézgaras. Ugyan ki lophatta el?</p>
<ul>
<li>Három külországi vándorlegény! Három külországi vándorlegény! - kiáltotta el magát a takács hirtelen. Örült, hogy eldicsekedhet tudományával.</li>
</ul>
<p>A másik öregember a fejét csóválta, azt kérdezte: - De miért lopták el? Miért? Ha olyan kevés pénz volt benne?</p>
<ul>
<li>Húsz rézgarasért! Húsz rézgarasért! - rikkantotta el magát a szabólegény, hogy ő is megmutassa, mit tud.</li>
</ul>
<p>Fölpattantak az öregek, őröket hívtak, börtönbe vitték a három vándorlegényt. Útközben a csizmadia azt hajtogatta: - Áldja meg érte az isten! Köszönöm! Köszönöm!</p>
<p>Nevetett a sokadalom, azt hitte, félnótásak. A bíró aztán egykettőre kiderítette az igazságot, és szabadon bocsátotta őket.  </p>
<h2 id="a-tudós-és-az-olajkereskedő-indiai-népmese">A tudós és az olajkereskedő (Indiai népmese)</h2>
<p>Egy napon a tudós elment az olajkereskedő boltjába, hogy szezámmagból préselt olajat vegyen. Miközben vásárolt, szüntelenül hallotta az olajütő malom mormolását, a munka zaját. A magból nagy malomkövekkel préselték ki az olajat, s a köveket ökrök vontatták körbe-körbe. Az olajkereskedő minden ökör nyakára csengőt kötött, s ahogy az ökrök körbe-körbe jártak, csengők folyton csilingeltek a nyakukon. A tudós megkérdezte a kereskedőtől: - Miért kötöttél csengőt az ökreid nyakára? - Sokszor vagyok elfoglalva bent a boltban, ahonnan nem láthatom, hogy dolgoznak-e vagy sem az állatok. De a csengők hangját jól hallom, és ha nem szólnak, tudom, hogy az ökrök megálltak. Akkor kimegyek, és elindítom őket - felelte a másik. - És ha az ökrök csak a fejüket rázzák, és anélkül szólnak a csengők, hogy az ökrök dolgoznának? - firtatta tovább a dolgot a tudós - Akkor mihez fogsz? - Csilingelés csak akkor hallatszik, ha dolgoznak az ökrök, ha forgatják a malomkövet. Az ökrök még nem jöttek rá, hogy csupa kedvtelésből is lehet csengőt rázni! Szerencsére ökrök, és nem tudósok! - vágta ki magát az agyafúrt kereskedő.</p>
<h2 id="cinegenaptár---június-bianki-meséje">Cinegenaptár - Június (Bianki meséje)</h2>
<p>Azt mondta magában Picinyke cinke: „Most pedig elrepülök mindenhova: erdőbe, mezőre, folyópartra... Körülnézek mindenütt.”</p>
<p>Első útja régi cimborájához, a piros sapkás harkályhoz vezetett. Hanem az már messziről rárivallt Picinykére: - Csekk! Csekk! Ki innen, ki, ki! Ez az én birodalmam!</p>
<p>Picinykének leesett az álla. Megharagudott nagyon a harkályra: hát ez a barátság? Eszébe jutottak a mezei foglyok, a szürke tollúak, akik csokoládészínű patkót viseltek a mellükön. Elrepült a mezőre, kereste őket a régi helyükön - nem találta. Pedig egész csapattal voltak! Hová tűnhettek?</p>
<p>Szálldosott, röpdösött a mezőn, kereste-kutatta őket, végre rábukkant az egyik kis fogolykakasra: ott gubbasztott a magasra nőtt rozsban, s amikor meglátta Picinykét, rákiáltott: - Girr-rik! Girr-rik!</p>
<p>Picinyke leszállt hozzá. A kis kakas folytatta: - Girr-rik! Girr-rik! Eridj innét! Err-ridj!</p>
<ul>
<li><p>Micsoda? - mérgesedett meg Picinyke. - Hiszen én mentettelek meg a haláltól benneteket! Kiszabadítottalak a jégbörtönből! Most meg már a közeledbe se mehetek?</p></li>
<li><p>Girr-rik! -szégyellte el magát a fogolykakas. - Való igaz: megmentettél bennünket. Nem felejtettük el. De azért csak kerülj messzebb, mert látod, verekedős kedvemben vagyok!</p></li>
</ul>
<p>Szerencse, hogy a madaraknak nincs könnyük, mert Picinyke sírva fakadt volna, olyan rosszul estek neki a fogolykakas szavai.</p>
<p>Szótlanul sarkon fordult, és elrepült a folyóhoz.</p>
<p>A bokrok fölött röpdösött, egyszer csak a sűrűből előtte termett egy szürke bundás vadállat. Picinyke rémülten rezzent össze röptében.</p>
<ul>
<li>Nem ismersz meg? - nevetett rá a vadállat. - Hiszen régi barátok vagyunk!</li>
<li>Ki vagy te? - kérdezte bátrabban Picinyke cinke.</li>
<li>Nyúl vagyok. Fehér nyúl.</li>
<li>Hogy volnál fehér, amikor szürke vagy? Emlékszem én jól a fehér nyúlra: annak hófehér a bundája, csak a füle csücske fekete.</li>
<li>Csak télen vagyok fehér. Hogy a fehér havon észre ne vegyenek az ellenségeim. Nyáron szürke a bundám.</li>
</ul>
<p>Megeredt a szó közöttük, elbeszélgettek. A nyúl nem rivallt rá Picinykére, ez jól is esett neki.</p>
<p>Később az Öreg Veréb megmagyarázta Picinykének: - Ez a hónap június, a nyár kezdete. Mi, madarak, ebben a hónapban rakunk fészket, a fészkek féltve őrzött tojásokat rejtenek. A tojásokból pedig egy napon kibújnak a fiókák. Nem engedünk a fészkünk közelébe senkit: se ellenséget, se jó barátot: a jó barát is kárt tehet véletlenül a tojásokban. Fiókáik, kölykeik vannak ilyenkor a négylábúaknak is, erdő-mező vadjainak, azok se engednek a vackuk, odvuk közelébe idegent. Csak a nyúlnak nem fő a feje: az nem gondoskodik a fiairól, szanaszét hagyja őket erdőben-mezőben. Igaz, hogy a nyúlfiak csak néhány napig szorulnak az anyjukra, csak addig szopnak, aztán már ők is a füvet rágcsálják, mint a felnőtt nyulak. Ez a hónap az - folytatta az Öreg Veréb -; amikor a nap java erejében van, amikor legtovább időzik az égen. Ilyenkor minden élőlény elég táplálékot talál, hogy kölykei, fiókái gyomrát, begyét megtölthesse.</p>
<p>A csizmadia disznója Háromszéki magyar népmese</p>
<p>Volt egyszer egy csizmadia, akit Györgynek hívtak. Ennek a csizmadiának volt egy disznója, amelyik a csordába járt. Amikor a csordából jött haza, mindig azt röfögte, hogy: - Gyuri... Gyuri... Gyuri...</p>
<p>Sehogy sem szenvedhette ezt a csizmadia. Mondta es a feleséginek, hogy meg fogja tanítani a disznót, ha tovább es azt mondja: Gyuri... Gyuri... Gyuri, mikor az ő becsületes neve György.</p>
<p>De a disznó csak tovább azt röfögte: - Gyuri... Gyuri... Gyuri...</p>
<p>Megbújik egy este a csizmadia a kapu megi, s mikor a disznó jött bé a kapun, egy nagy darab fával úgy fejbe kólintotta, hogy abba a helybe megdöglött, még csak kettőt nyögött: - György... György...</p>
<p>Mondta is a csizmadia: - No ugye, hogy megtanultad a becsületes nevemet?!</p>
<p>De mikor látta, hogy a disznó megdöglött, kezdett bucsálódni, hogy milyen bolondot csinált. A felesége es reátámadt, de minden hiábavaló volt: a disznót nem tudták feltámasztani. A végén méges esszebékélt a feleségivel: elmentek a vásárba és vettek egy másik disznót.</p>
<p>Még ma is élnek, ha meg nem haltak.</p>
<h2 id="az-oroszlán-és-a-nyúl-ghánai-népmese">Az oroszlán és a nyúl (Ghánai népmese)</h2>
<p>A nyúl bosszút forralt az oroszlán ellen, mert felfalta egyetlen kölykét. Jó ötlete támadt. El is indult, hogy megkeresse gyermekének gyilkosát.</p>
<p>Sokáig kereste, míg végre egy alkonyatkor, a végtelen pusztaságon megpillantotta.</p>
<p>Az oroszlán éppen újabb zsákmányát lakmározta, s utána jóllakottan, lustán elterült. Békésen és elégedetten süttette hasát a lemenő nap sugarával.</p>
<p>Ekkor lépett hozzá a nyúl.</p>
<ul>
<li>Szép jó estét kívánok! Rég nem láttalak. Feleséged és gyermekeid hogy vannak? - kérdezte bűbájos hangon.</li>
</ul>
<p>Az oroszlán hunyorított, kegyesen elmosolyodott.</p>
<ul>
<li><p>Jó estét - mormogta szűkszavúan.</p></li>
<li><p>Feleségednek még mindig fáj a feje? - érdeklődött a nyúl.</p></li>
<li><p>Nem, már nem, feleségem jól érzi magát. Otthon van a gyermekekkel - válaszolta az oroszlán, közben nagyot ásított, s pofáját akkorára tátotta, hogy a nyúl ijedtében hármat szökött hátra.</p></li>
<li><p>Ah, kedves oroszlán, most látom, hogy bundádban és bojtos farkadon csak úgy hemzseg a tetű! Ha nyugton maradsz, megszabadítalak ettől a csapástól.</p></li>
<li><p>Igazán kedves tőled, hogy hatalmas barátodnak ilyen szolgálatot teszel. Tétovázás nélkül láss munkához!</p></li>
<li><p>Aludj el, uram, ha közben nehezedre esnék nyugton maradni. Veszély esetén amúgy is felébresztelek.</p></li>
</ul>
<p>A fáradt és jóllakott oroszlán megfogadta a tanácsot, nagyot ásított és elaludt.</p>
<p>A nyúl a jóízűen horkoló oroszlán láttán felugrott, kettőt bukfencezett örömében, majd gyorsan munkához látott. Esze ágában sem volt tetveket keresni, hanem ott, ahol a gazfickó bojtos farka feküdt, lyukat kapart a földben. Amikor a lyukat elég mélynek találta, az oroszlán hosszú farkát belenyomta, a gödröt agyaggal gyorsan betömte, és jól megtaposta. Még három nagy követ is gördített rá. Megkönnyebbülten fellélegzett, és elkiáltotta magát:</p>
<ul>
<li>Te lusta dög! Ébredj! Kitetvésztelek.</li>
</ul>
<p>A vén gazember nagyot ásított, és kis résre nyitotta álmos szemét: Az első pillanatban azt sem tudta, hol van, és mit akarhat a nyúl. Lassacskán eszébe jutott, hogy ennek a hitvány állatkának megengedte, hogy kitetvéssze. Minthogy alvás közben lakomáját teljesen megemésztette, elhatározta, hogy a nyulat is felfalja:</p>
<ul>
<li>Nagyon rossz munkát végeztél! - mordult rá. - Megint megcsípett egy tetű. Keress tovább, hátha még találsz. Gyere közelebb, és ülj a sörényemre!</li>
</ul>
<p>Az okos nyúl rögtön átlátta ősi ellenségének ravasz szándékát, és így válaszolt:</p>
<ul>
<li>Gyere te, ha akarsz valamit! Órákon át dolgoztam neked, te pedig még azt sem mondod, hogy köszönöm.</li>
</ul>
<p>Az oroszlán dühbe gurult.</p>
<ul>
<li><p>Majd gondom lesz rád, te kis bestia! - üvöltötte, és fel akart ugrani. Nekifeszült, de mert a farka mélyen földbe gyökeredzett, fogoly maradt. Akárhogy erőlködött, forgolódott is, nem tudott elszabadulni.</p></li>
<li><p>Állj fel, ha tudsz, öreg! Mindig a nagy erődet fitogtatod. Most mutasd meg, hogy te vagy a legerősebb!</p></li>
</ul>
<p>A nyúl csúfondáros nevetésére az oroszlán még jobban erőlködött. Neki-nekirugaszkodott, húzta-rángatta a farkát, kaparta, csapdosta mancsával a földet, de mégsem tudott szabadulni. Aztán belátta, hogy segítség nélkül nem menekülhet, rimánkodni kezdett hát a körbetáncoló, csúfolkodó nyúlnak.</p>
<ul>
<li><p>Édes nyulacskám, hiszen mi mindig barátok voltunk. Miért tréfálsz meg ilyen rettenetesen? Én nagylelkű vagyok, és szívesen megbocsátok, ha szabadon engedsz. Sőt hálából családoddal együtt minden ellenségtől mindenkor megoltalmazlak!</p></li>
<li><p>Eszem ágában sincs. Álnok gazfickók vagytok egytől egyig! - vágta szemébe a nyúl. - Ha most a földből kikaparnám a farkad, bosszúból darabokra tépnél, megzabálnál! Csak üldögélj itt étlen-szomjan tovább. Majd örülnek neked a keselyűk! - És szélsebesen elinalt.</p></li>
</ul>
<p>Erdőn-mezőn ma is azért futkos a nyúl erre-arra, mert még máig sem mesélte el valamennyi állatnak hőstettét: hogyan győzte le gyenge nyúl létére a félelmetes oroszlánt.</p>
<h2 id="a-megleckéztetett-róka-iriarte-meséje-nyomán">A megleckéztetett róka (Iriarte meséje nyomán)</h2>
<p>Nagy zsákmányt ejtett a farkas, és mind becipelte az odújába. Azt gondolta: &quot;Ezen hetekig elélek. Ki se kell mozdulnom, legalább végre pihenek egyet.&quot;</p>
<p>Megérezte a róka a finom bárányhús szagát, beköszönt a farkashoz: - Szerencsés jó napot, kedves barátom! Örülök, hogy jó színben látlak.</p>
<p>A farkas azonban nem ült föl a hízelgésnek.</p>
<ul>
<li>Átlátok a szitádon, ravaszdi! Ki akarsz csalni a fészkemből, mert bárányhúsra fáj a fogad. Mondom neked, kotródj innen, mert báránypecsenye helyett megszabdalom az irhádat!</li>
</ul>
<p>A róka dühösen elkullogott.</p>
<p>&quot;Ezt még megkeserülöd!&quot; - mondta magában, s ment a rétre, egyenest a pásztorhoz. A pásztor, ahogy meglátta a rókát, marokra fogta a kampósbotot; a róka azonban nagy farkcsóválással jelezte, hogy ezúttal nem sántikál semmi rosszban.</p>
<ul>
<li>Gazduram - mondta -, egy-két jó falat fejében nagy hírt adnék tudtodra.</li>
</ul>
<p>A pásztor egy darab szalonnát vetett a rókának: - Itt a jó falat, és most halljuk a hírt!</p>
<p>A róka elmondta, hogy a farkas odabent ül az odújában; napok óta ki sem mozdul, nyilván valami betegség emészti; most elfoghatják, leszámolhatnak vele.</p>
<ul>
<li>Jól van - mondta a pásztor. - Ha igazat szóltál, jutalmat kapsz; de ha fölültettél, véged!</li>
</ul>
<p>A róka égre-földre esküdözött, hogy igazat szólt, különben sem szokott ő soha senkit fölültetni, ez csak aljas rágalom; amit ellenségei terjesztenek róla. Elindultak hát kettesben a farkas odúja felé. Odabent éppen szunnyadt a farkas; előtte pár csont, mögötte halomban a félretett zsákmány; a rókának kicsordult a nyála, ahogy megérezte a szagát.</p>
<p>A pásztor nem sokat teketóriázott, meglendítette a fokosát, és úgy fejbe sújtotta vele a farkast, hogy azon nyomban vége lett. Kihúzta a barlangból, mindjárt meg is nyúzta,- s elindult hazafelé a friss farkasbőrrel. A róka alig várta, hogy magára maradjon; beugrott az odúba, és nekiesett a farkas félretett kosztjának. De már az első falat kihullott a szájából: dühös ugatást hallott.</p>
<p>Az történt, hogy a pásztort keresni kezdték a komondorai; elindultak a szag nyomán, és elérkeztek a farkastanyáig; ott lelték farkas helyett, pásztor helyett a rókát.</p>
<ul>
<li>Honnét szerezted te ezeket a bárányokat? - kérdezte az egyik komondor.</li>
<li>Hagyjatok nekem békét! - vicsorgott a róka - Ez az enyém, semmi közötök hozzá!</li>
</ul>
<p>A komondorok azonban nem sokat törődtek a róka tiltakozásával, beugrottak az odúba, szügyön kapták a komát, és szabdalták, ahol érték. A róka csak nagy üggyel-bajjal menekült meg. Sajgott minden porcikája, alig vonszolta magát, s közben arra gondolt, hogy ezúttal őt is alaposan megleckéztették.</p>
<p>&quot;De megérdemeltem - mondta magában -, mert tudhattam volna, hogy aki másnak vermet ás, előbb-utóbb maga esik bele.&quot;</p>
<h2 id="a-pitypang-meséje-tompa-mihály-után-írta-bartócz-ilona">A pitypang meséje (Tompa Mihály után írta Bartócz Ilona)</h2>
<p>A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.</p>
<p>A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres - mert irigy volt ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.</p>
<p>A virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.</p>
<p>A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani; a liliom élesebb kardokat kért; az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.</p>
<p>A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.</p>
<p>Így történt, hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte: - Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?</p>
<p>A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.</p>
<ul>
<li>Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?</li>
</ul>
<p>Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de mikor a tündér továbbment, fölsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult: - Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang? - Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni - mondta a pitypang. - Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat, s ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyerekeim elmehetnének..., de hát azoknak sincs szárnyuk!</p>
<p>Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatévő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái - a termésbóbiták - ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a rég elhagyott hazába is.</p>
<h2 id="a-majom-és-a-szentjánosbogár-fülöp-szigeti-mese">A majom és a szentjánosbogár (Fülöp-szigeti mese)</h2>
<p>Egy este, amikor a szentjánosbogár a barátjához igyekezett, a majom háza előtt vitt el az útja.</p>
<ul>
<li>Szentjánosbogár! - szólította meg a majom. - Miért hordozol örökké lámpást?</li>
<li>Félek a moszkitóktól.</li>
<li>Ilyen félénk vagy?</li>
<li>Nem, nem vagyok!</li>
<li>Akkor miért hordozol mindig lámpást, ha nem félsz? - kérdezte ismét a majom.</li>
<li>Azért, hogy meglássam a moszkitót, ha meg akar csípni.</li>
</ul>
<p>A majom ezen hangosan hahotázott, és másnap széltében-hosszában elhíresztelte, hogy a szentjánosbogár azért hord lámpást, mert gyáva.</p>
<p>Amikor a rágalom a szentjánosbogár fülébe jutott, elindult s megkereste a majmot. Éjszaka volt, a majom aludt, de a szentjánosbogár lámpája felébresztette.</p>
<ul>
<li>Miért híreszteled, hogy gyáva vagyok? Ha meg akarod tudni, hogy melyikünk bátrabb, küzdjünk meg vasárnap este a piactéren.</li>
<li>Társakat is hozol? - kérdezte a majom.</li>
<li>Nem, egyedül fogok küzdeni.</li>
</ul>
<p>A majom tréfának vette a dolgot, a szentjánosbogár azonban így folytatta: - Vasárnap este hat órakor várlak. - Azért jó lenne, ha segítséget is hoznál, mert én egész csapattal jövök, ezer majommal, s mindegyikük olyan nagy, mint én.</p>
<p>Így beszélt a majom, hogy elrémítse a különös kis bogarat.</p>
<ul>
<li>Egyedül megyek - szólt a szentjánosbogár. - Viszontlátásra.</li>
</ul>
<p>A majom összehívta csapatát, és megparancsolta, hogy vasárnap este hat órakor, három láb hosszú bunkósbotokkal, a piactéren legyenek mind.</p>
<p>Eljött a vasárnap este. Hat órakor, mikor a majomhad megérkezett, a szentjánosbogár már ott volt. Míg a templom harangja vecsernyére kongatott, a szentjánosbogár rövid fohászt mondott, s szólt, hogy kezdhetik a harcot. A majom csatasorba állította társait, ő maga mint vezér az élre állt. A szentjánosbogár hirtelen az orrára röppent. A sorban következő majom erre akkorát sújtott a vezér orrára, hogy menten összesett. A szentjánosbogár, a közeledő bunkósbot láttán, átröppent a következő majom orrára; azt meg egyetlen csapással a harmadik majom terítette le. Így folyt ez az utolsó szál majomig. Az, buzogányát elhajítva, kegyelmet kért a szentjánosbogártól. A szentjánosbogár jóságosan megkegyelmezett neki.</p>
<p>Azóta rettegnek úgy a majmok a szentjánosbogártól.</p>
<h2 id="a-becsapott-szélhámos-japán-népmese">A becsapott szélhámos (Japán népmese)</h2>
<p>Élt egyszer egy messzi városban egy szélhámos. Azt híresztelte magáról, hogy mindenféle betegséget meg tud gyógyítani. A betegektől előre kérte a fizetséget, bűvölt-bájolt valamit, aztán továbbállt. A beteg pedig vagy meggyógyult magától, vagy sem.</p>
<p>Meghallotta egyszer a szélhámos, hogy a városban egy fiatal asszony elvesztette a szeme világát. Sietett hozzá mindjárt, és azt mondta neki:</p>
<ul>
<li><p>Fizess nekem száz ezüstpénzt, visszaadom a szemed világát, úgy látsz, mint régen.</p></li>
<li><p>Nem százat, de kétszázat fizetek - felelte a vak asszony -, de majd akkor, ha csakugyan meggyógyítasz.</p></li>
</ul>
<p>Mit tehetett a szélhámos, ráállott. Elment a vak asszonyhoz minden reggel, bűvölte-bájolta kuruzsolta-vajákolta, nem bízott a tudományában, csak abban: hátha mégis ki tudja csalni az asszonyból a pénzt.</p>
<p>Egy nap meglátott az asszony asztalán egy ládikát. Belekukkantott: tele volt pénzzel. Nem sokat gondolkozott, zsebre rakta. Tehette, hiszen az asszony vak volt. Aztán feléje se ment többet.</p>
<p>Hanem az asszonnyal csoda történt. Egy reggel felébredt, kinyitotta a szemét, s felkiáltott örömében. Visszanyerte a szeme világát, úgy látott, mint régen.</p>
<p>Híre futott a dolognak, a szélhámosnak is fülébe jutott. Beállított az asszonyhoz.</p>
<ul>
<li>A fizetségért jöttem. Visszaadtam a szemed világát, ahogy ígértem.</li>
</ul>
<p>Hanem az asszony azt felelte:</p>
<ul>
<li><p>Nem fizetek semmit. Bizony nem tudtál meggyógyítani!</p></li>
<li><p>Hát nem látsz-e ugyanolyan jól, mint régen?</p></li>
<li><p>Nem ám! - felelte az asszony: - Nem látok semmit. Ebben a ládikában pénznek kell lennie, én pedig egy garast se látok benne. Ha visszaadtad volna a szemem világát, látnám a pénzt.</p></li>
<li><p>Talán valami tolvaj lopta el!</p></li>
<li><p>Dehogy lopta el! Rajtad kívül senki se jöhetett be hozzám. Azért nem látom a pénzt, mert világtalan maradtam. Teneked hát nem jár fizetség. Isten áldjon!</p></li>
</ul>
<p>Mit volt mit tennie a szélhámosnak, hazament nagy dérrel-dúrral. Megértette, hogy most az egyszer őt tették lóvá.</p>
<h2 id="mennyibe-kerül-a-sült-hal-illata-japán-népmese">Mennyibe kerül a sült hal illata? (Japán népmese)</h2>
<p>Egy városka szélén két ember élt egymás szomszédságában: a szegény foltozóvarga meg a gazdag kalmár. A varga egész nap foltozott, kopácsolt, mégsem tudott zöld ágra vergődni, még kenyérre is szűkösen telt neki. A kalmár meg gazdag volt, nem látott szükséget semmiben. Sült halat árult, abból gazdagodott meg. Egész nap sütötte a halat, gyűlt rá a nép, jól megfizették.</p>
<p>A szegény varga, akinek puszta kenyér volt az ebédje, kimódolta, hogyan csaphatja be az éhségét. Déltájban elővette a kenyerét, odaült a szomszéd kerítése tövébe, tört egy darabkát a kenyérből, és szippantott hozzá egy jót a sült hal illatából. Egy falás kenyér, egy szippantás sülthal-illat - úgy érezte a végén, amikor elfogyott a kenyere, hogy jóízű halat is evett a kenyérhez.</p>
<p>Így ebédelgetett jó ideig. Egy nap aztán észrevette a fukar kalmár a szegény varga mesterkedését. Megállt a kerítés előtt, és átkiáltott a vargának: - Hallod-e! Azt hiszed, hogy ingyen adom a halam illatát? A sült halért pénzt adnak az emberek, hát az illatáért is pénz jár! Minden ebéd után tíz rézpénzt fizetsz eztán, ha nem, börtönbe csukatlak!</p>
<p>Nem szólt a varga semmit, hanem befordult a házba, és beletett egy kis bögrébe néhány rézpénzt.</p>
<p>Visszament a kalmárhoz, és csörgetni kezdte előtte a bögrébe dobott pénzeket. Csörgette egy darabig, aztán így szólt: - Most már aztán, kalmár uram, nem tartozom semmivel! Megmérgesedett a kalmár, majd megpukkadt dühében.</p>
<ul>
<li>Hogyne tartoznál, te akasztófavirág! Dehogyisnem tartozol!</li>
<li>De hiszen fizettem</li>
<li>Fizettél? Nekem? Mikor?</li>
<li>Sült hal illatáért rézpénz csörgése a fizetség. Igaz az én orrom többet kapott, mint a te füled. Ezért, ha úgy gondolod, hogy még adósod vagyok, csörgethetem tovább is.</li>
</ul>
<p>A kapzsi kalmár megértette, hogy bolonddá tették. Nem kért többet a pénzcsörgésből. Szégyenkezve visszakullogott a boltjába.</p>
<h2 id="kivágjuk-ne-vágjuk-ki-japán-népmese">Kivágjuk? Ne vágjuk ki? (Japán népmese)</h2>
<p>Élt egyszer valahol egy szegény öregember. Elment egy szép napon az erdőre fát vágni.</p>
<p>Ment, mendegélt az őserdőben, évszázados fák alatt, amikor egyszerre csak, honnan, honnan nem, hangokat hall. A hangok szünet nélkül, szakadatlanul suttogták: - Kivágjuk? Ne vágjuk ki? Kivágjuk? Ne vágjuk ki?</p>
<p>A suttogás csak nem akart abbamaradni, úgyhogy végül is az öreg így felelt vissza: - No, hát ne vágd ki, amit nem akarsz, de vágd ki, amit ki akarsz vágni!</p>
<p>És mi történt erre?</p>
<p>A fák magas koronájából záporozni kezdett az arany, megszámlálhatatlan kisebb és nagyobb arany hullott alá a magasból, mintha a fák őszi, elsárgult leveleiket hullatták volna. Az arany mind az öregember vállára hullott, úgyhogy végül majd összerogyott a nagy teher alatt. Gyorsan hazafelé indult, de úgy belefáradt a rengeteg arany cipelésébe, hogy alig tudott bevánszorogni az ajtón.</p>
<p>Otthon aztán kezdte leszedegetni az aranyat a hátáról meg a válláról. Behívta a feleségét is, hogy segítsen. Amint készen voltak vele, csak nézték-nézték, bámulták a rengeteg kincset, és nem akartak hinni a szemüknek.</p>
<p>Egyszerre gazdagok lettek.</p>
<p>De meghallotta az irigy és gonosz szomszéd, mi történt az öregekkel, és elhatározta, hogy ő is szerencsét próbál az erdő fáival. Hát hogyne! Ha ilyen egyszerű a dolog! Másnap fel is kerekedett, és elindult az erdőbe.</p>
<p>Alig ért a sűrűbe, hallja ám a suttogást: - Kivágjuk? Ne vágjuk ki? Kivágjuk? Ne vágjuk ki?</p>
<p>Ugyancsak megörült, hogy ilyen jól megy minden, és visszafelelt: - Ne vágd ki, amit nem akarsz, de vágd ki, amit ki akarsz vágni!</p>
<p>Erre aztán záporozni kezdett a fák koronájából - de nem ám az arany, hanem a puha és nyúlós fenyőgyanta. De a gonosz olyan mohó volt, hogy hatalmas fűzfavessző kosarat tartott a fa alá, ebbe hagyta zuhogni az aranyszínű folyadékot, míg összerogyott a teher alatt. Nagy üggyel-bajjal hazavánszorgott a kunyhójába, és így szólt a feleségéhez: - Hé, asszony! Hozd csak gyorsan a fáklyát, nézd meg, micsoda kincseket hozok!</p>
<p>Hozta is az asszony azonnal a világosságot, de egy babszemnyi aranyat sem talált, hiába nyüzsgött, forgott a fáklyával a kosár körül. Addig-addig keresgélt, egyre közelebb tartva a lángot az emberhez, hogy jobban lásson, míg végül tüzet fogott a gyanta, és lángra lobbant, sercegve, sisteregve égni kezdett, és a kunyhó mindenestül hamuvá, porrá égett.</p>
<h2 id="a-darazsak-és-a-méhek-iriarte-meséje">A darazsak és a méhek (Iriarte meséje)</h2>
<p>Volt egy méhes egy kis ligetben; ettől a méhestől nem messze pár sejtnyi gazdátlan lép tapadt egy fa derekán.</p>
<p>Meglátta egy raj darázs, nagy zúgással odarepült és kijelentette: - A miénk!</p>
<p>De odarepült egy rajnyi méh is, és az is azt állította: - A miénk!</p>
<p>Bárhogy zúgtak, bárhogy vitáztak, nem bírtak dűlőre jutni. Megállapodtak hát, hogy döntőbírónak választják a dongót, és elébe terjesztik a dolgot.</p>
<p>Megindult a vizsgálat, beidézték a tanúkat.</p>
<ul>
<li><p>Én a saját szememmel láttam - mondta az egyik tanú -, hogy a lép körül olyan aranybarnás, mézillatú, zümmögő kis rovarok szorgoskodtak, aminők a méhek.</p></li>
<li><p>Én meg a saját szememmel láttam - vallotta a másik tanú -, hogy olyan csíkos potrohú, karcsú derekú rovarok röpködtek körülötte, amilyenek a darazsak.</p></li>
</ul>
<p>Egyik tanúság a másikat cáfolta, egyik jel a másik ellen vallott; fél éve húzódott a pör, és szegény dongónak már fájt a feje tőle, átkozta még a napját is, amikor elvállalta a döntőbíróságot.</p>
<p>Egyszer aztán; honnét, honnét nem, betévedt az egyik tárgyalásra egy bölcs, öreg méh. Hallgatta a vitákat, huzavonákat; hallgatta, míg csak el nem unta; akkor jelentkezett, hogy szót kér.</p>
<ul>
<li><p>Több mint fél éve pörösködnek - mondta -, de az ügy egy tapodtat sem haladt előre; ma is csak ott tart, ahol az első napon. Pörös felek, tanúk, bírák csak az idejüket lopják vele, ahelyett hogy hasznosabb dolgot művelnének. Igazán nem értem, mire jó ez, mikor mi sem egyszerűbb, mint eldönteni az igazságot.</p></li>
<li><p>Hogyan? - kérdezte a dongó. - Hiszen egyéb vágyam sincs, mint az igazság eldöntése! De ha egyszer ugyanannyi érv szól a darazsak mellett, mint a méhek mellett.</p></li>
<li><p>Ej, hagyjuk az üres szavak érveit és furfangjait! - mondta a bölcs, öreg méh.</p></li>
<li><p>Itt ez a darab lép, amely körül annyit huzakodik a két fél. Nyilván az készítette, aki egy másik ugyanilyet tud készíteni. Tessék, lássanak munkához, méhek is, darazsak is, és egykettőre kiderül az igazság!</p></li>
<li><p>Úgy van! Úgy van! - lelkesedtek a méhek, és nyomban dolgozni kezdtek.</p></li>
</ul>
<p>A darazsak ügyvédjének megnyúlt a képe. Látta, hogy veszett az ügyük: soha darazsak ilyen szép, szabályos lépet nem építettek még, nem is fognak soha. Visszavonult tanácskozni az ügyfeleivel, majd előlépett és kijelentette: - Nincs értelme a további vitának. Visszalépünk a pörtől.</p>
<p>A dongó a méheknek ítélte a lépet; a darazsak szégyenszemre elvonultak. Szóval, furfanggal győzték; de mikor tettel kellett bizonyítani, alulmaradtak.</p>
</body>
</html>