Willy Brandt, az BDR (NSZK) első szociáldemokrata kancellárja olyan jelentős változtatásokat eszközölt a német politikában, hogy ezt már vezetése idején is béke Nóbel-díjjal ismerték el.
Már 14 évesen elkezdte politikai pályafutását, részt vett a szociáldemokrata párt (SDP) munkájában, három évvel később belépett a pártba is. Talán legnagyobb hatással rá a sofőr nagyapja szociáldemokrata nézetei lehettek.
Ahogy egyre feljebb lépett a ranglistán, megkapta a Lübecki zsidósággal foglalkozó intézmény vezetői pozícióját. Sajnos Hitler ekkor hatalomra került, emigrálnia kellett, de itt is szervezte az antifasiszta ellenállást. Összesen 3 álnév és 2 törvényes név mögé rejtőzött.
A háború után hazatért, és megválasztották 9 évig Nyugat-Berlin polgármesterévé. Vezetésével a német szociáldemokrácia lemondott a marxista célkitűzéseiről. Lépésről-lépésre a gyakorlatban valósította meg a szociáldemokraták programját.
1969-ben megválasztották kancellárnak. A munkások számára jóléti reformokat hozott a nyugdíj-, betegbiztosítási- és adótörvényekkel.
Amiben azonban igazán újított, az a külpolitika. Őhozzá kapcsolódik az ún. “új keleti politika” vagy más néven “reálpolitika”. Egyszerre közelített kelethez és nyugathoz, amit a szélsőségek mellőzésével tudott elérni. 1970-ben szerződést kötött a Szovjetunióval (Moszkvai Egyezmény), majd a Varsói Szerződés több államával, elismerte a szovjet (Kelet-Poroszország), és a lengyel (Odera-Neisse) határokat. Még abban az évben Nobel-díjra nevezték a kelet-nyugati enyhülésben játszott szerepéért.
1972-re elérte a két német állam viszonyának rendezését (status quo). 1974-ben egy kémkedési ügy miatt lemondott, de 1987-ig az SDP elnöke maradt.
1989-ben elsők között állt ki az újraegyesítés mellett, gyakran mondogatta, hogy “Összenő, ami összetartozik.”.
Brandt az egyik legjobban öltözött politikus volt. Szivarozott, szeretett olvasni, zenét hallgatni, horgászni, úszni, síelni. Sokak szerint gyakran komor, melankolikus volt, de valójában nagyon szerette a politikai vicceket. Amiket hallott, fontos állami események közepette meghívókra, étlapokra, papírszalvétákra, lejegyzetelte, ezek egy gyűjteményben jelentek meg. >>>
Egy lengyel diplomatától Nyugaton megkérdezik, hogy katolikus-e. “Hívő vagyok, de nem gyakorlom” - feleli. “Hát persze, hiszen Ön kommunista.” “Gyakorlom, de nem hiszek benne.”
A német Willy Brandt kancellársága előtt a francia köztársasági elnök Charles De Gaulle volt.
Ő pályafutását a hadászatban kezdte. Már az 1930-as években felismerte, hogy a modern hadviselésben döntő szerepe lesz a páncélososoknak és a légierőnek. A háborúban nem annyira a katonai vereség, hanem inkább az állam elvesztésének kilátásai aggasztották. Hadügyminiszteri államtitkárrá küzdötte magát, de végül neki is emigrálnia kellett.
Miután visszatért, 1944-46-ig miniszterelnökké választották. Nagy sikere, hogy Franciaországot elismerték a németek elleni győztes nagyhatalmak egyikének.
1959-69-ig köztársasági elnök.
De Gaulle-nak a célja az volt, hogy Franciaországot a világ meghatározó hatalmává tegye.
Elnöksége idején Franciaország fegyverkezésbe kezdett, atomhatalommá vált.
Európában a másik nagyhatalom Nagy-Britannia volt (a speciális USA-kapcsolatai révén). A rivalizálás egyik megnyilvánulása az volt, hogy Franciaország megvétózta 1963-ban a britek csatlakozását az Európai Unió elődjéhez, a Közös Piachoz.
Az USA-tól független, európai nagyhatalmi státuszát kívánta szemléltetni azzal is, hogy kilépett a NATO-ból, sőt, Moszkvába is ellátogatott.
De sajnos az ő politikai pályafutása nem ért el akkora sikereket mint Willy Brandté, mivel lemondani kényszerült a '68-as diákmegmozdulások és a gyenge gazdaság miatt.